Megvártalak.

Sajnálom.

Délután Aether visszament a fogadóba, Paimon kint maradt, ő mindenképpen be akarta járni az egész várost, új kajákat enni, találkozni régi ismerőseikkel.

A szobába érve a fiú fáradtan kifeküdt ágyára, mintha elvesztette volna minden életkedvét. Legbelül sejtette, hogy Xiao így fog viselkedni vele, de azért még reménykedett, hogy változott.
"Miért mindig ilyen hideg?" gondolta magában.

Majd kiment az erkélyre, ahol a szél gyengéden fújt bele hosszú hajába. Szemeit lehunyva élvezte a friss szellőt. De egyszercsak lépteket hallott a tetőről, majd egy tompa puffanást. Xiao volt az!

"Xiao?" néz rá a fiúra meglepődve.

"Uhmm.. Aether..." szólal meg.

"Haragszol rám?" kérdi a fiú aggódva,

"N-nem.. dehogy. Sajnálom..." kér bocsánatot. "Umm, figyelj... lenne kedved eljönni velem... sétálni?" kérdi félénken.

"Persze. Igen, szeretnék!" mondja boldogan, majd a yaksa nyakába ugrik, amitől Xiao kicsit megijedt, nem számított ilyen hirtelen fizikai érintésre.

"Aether.. most már elég lesz..." löki el magától a fiút.

"Persze, bocsi csak annyira izgatott vagyok." kicsit megsertődött, ahogyan Xiao megszakította az ölelést, de próbálta elrejteni a negatív érzéseit előle.

Xiao csak bólintott, majd elindult a célirány felé, hátrafordult, hogy jelezze Aethernek, hogy kövesse őt. Megkönnyebbülés volt számára, hogy nem volt ott Paimon, így kettesben lehetett a fiúval.

A nap már lefele haladt amire odaértek egy kis tóhoz, amit virágok, bokrok és fák öleltek körül. A tó felszínre világító napsugarak gyönyörűen visszaverték a narancsos fényt, méggyörnyörübb látványt nyújtva. A szelíd szellő gyengéden mozgatta a fák lombjait, az ágon ülő madarak kellemesen énekeltek.

"Olyan szép ez a hely," csodálkozik Aether, "wow Xiao, miért hoztál ide?"

"Szerettem volna.. hmm.. nem is tudom. Csak rég nem láttalak, és azt hittem már vissza se jösz." kezdi érzelemmentes hangon.

"Oh Xiao, azt hitted nem fogok visszajönni? Tudod, hogy nem bírnám ki, hogy ne lássalak,"

"Ide is csak egy küldetés miatt jöttél, majd elmentél más városokba.. világot jársz, hogy megtaláld a nővéred. Mit kellett volna hinnem? Miből kellett volna gondolnom, hogy valaha visszajössz?" kérdi kicsit dühösen

"Hiányoztál..." jön az őszinte válasz.

Xiao szemei tágra nyiltak, meglepődött a fiú válaszán. Valakinek hiányzott Xiao? Ezek szerint Aethernek jelent valamit..

A yaksa megint elfordult, kerülte a szemkontaktust. Szeretett volna valamit mondani, beszélgetni de valami visszatartotta. Egyszerűen nem bírta átlépni a saját határait, félt, hogy ha kimutassa érzelmeit, gyengének fog tünni.

Xiao szívét egyre súlyosabbnak érezte. Az évek során, amiket egyedül töltött a démonok elleni küzdelemben, megtanulta elnyomni az érzelmeit. Most azonban, Aether jelenlétében, a falak, amelyeket oly gondosan épített fel, kezdtek repedezni. Mélyen belül félelem és bűntudat gyötörte.

Aether figyelmesen nézte Xiao-t, érezve a belőle áradó szomorúságot és zavarodottságot. "Xiao..." kezdte, de nem tudta, hogyan folytassa. Érezte, hogy valami mélyen nyomasztja a barátját, és tudta, hogy türelemre van szükség.

Xiao elfordult, és a tó felszínét nézte, ahogy a könnyek a szeme sarkában gyűltek. A fájdalom, amit évek óta magában hordozott, most felszínre tört. Miért vagy itt, Aether? Miért nem hagysz békén? Nem érdemlem meg, hogy bárki törődjön velem. A sötétség, amit magamban hordozok, mindenkit tönkretesz, aki közel kerül hozzám.

Aether lassan közelebb lépett, és gyengéden megérintette Xiao vállát. Xiao összerezzent az érintésre, de nem mozdult el. Az érintés mintha áttörte volna a benne lévő fagyott rétegeket, és egy pillanatra engedett a bűntudat és a félelem nyomása.

"Nem értem, miért törődsz velem, Aether. Mindenki más elfordult volna már. Miért vagy ilyen makacs? Miért hiszel bennem?"

Aether szorítása enyhe, de határozott volt. "Nem kell mindent egyedül viselned, Xiao" mondta csendesen. "Barátok vagyunk. Én itt vagyok, hogy támogassalak."

Xiao hangja megtört, ahogy végre szavakba öntötte az érzéseit. "Annyi fájdalmat okoztam másoknak... Annyi sötétség van bennem. Nem értem, miért vagy még itt."

Aether mélyen Xiao szemébe nézett, és látta a fájdalmat, amit évek óta magában hordozott. "Mert látom benned a jót, Xiao. Tudom, hogy megérdemled a kedvességet és a törődést. Nem vagy egyedül ebben."

Xiao szemei megteltek könnyekkel, és végül hagyta, hogy a könnyei utat törjenek maguknak. Az érzelmek, amelyeket olyan régóta elfojtott, most végre felszínre törtek, és a szíve megtelt fájdalommal és megkönnyebbüléssel egyaránt. Aether szavai mintha egy részt nyitottak volna a sötétségben, egy apró fényt, ami reményt adott neki.

A nap tovább nyugodott, és a két fiú együtt állt a tó partján, egy újabb lépést téve a barátságuk és a bizalom építésében. A pillanat csendes békéjében mindketten érezték, hogy valami különleges van köztük, ami erősebb, mint a félelmeik és kétségeik.