Megvártalak.

Öngyülölet

Ahogy a nap lassan lenyugodott, és az ég sötétbe borult, a tó partján csend honolt. Xiao és Aether még mindig ott ültek, csak a csillagok és a hold fénye világította meg őket. A táj csendje csak növelte a pillanat súlyát, amelyben mindketten elmerültek.

Xiao továbbra is a tavat figyelte, a gondolatai kavargó örvényben forogtak. Aether közelsége, szavai, kedvessége – mindez egyfajta melegséget hozott a szívébe, amelyet már régen nem érzett. De ugyanakkor a bűntudat és az önutálat is ott lappangott benne, elnyomva minden más érzelmet. Miért marad mellettem? Mit lát bennem, amit én nem látok? – ezek a kérdések újra és újra visszhangzottak a fejében.

Aether közben óvatosan figyelte a yaksát, próbálva észrevenni valamit a barátja arcán, ami elárulhatná, mi zajlik benne. Xiao mindig is jó volt az érzései elrejtésében, de Aether remélte, hogy talán most, ebben a nyugodt pillanatban, megláthat valamit, ami segíthet neki megérteni.

A csend hosszú perceken át tartott, csak a víz halk csobogása és a távoli éjszakai állatok neszei hallatszottak. Xiao arca merev maradt, szemei a tó vizére szegeződtek, mintha válaszokat keresne a hullámokban.

Aether végül óvatosan megszólalt. "Xiao, ha van bármi amiről beszélni szeretnél, csak mond."

Xiao lassan bólintott, de nem nézett Aetherre. Az érzelmek vihara, amely benne dúlt, túl intenzív volt ahhoz, hogy szavakba öntse. Minden pillanat, amit Aetherrel töltött, egyszerre hozott neki megkönnyebbülést és újabb kételyeket. Miért éppen ő? Miért most?

Ahogy a sötétség egyre mélyült, Aether végül leült a fűbe, és csendesen figyelte Xiao-t. A holdfény halványan megvilágította barátja arcát, és Aether látta, hogy bár Xiao szemei még mindig a tavat nézik, valami változott bennük. Talán egy kis nyitottság, egy apró reménysugár, amely áthatolt a sötétségen.

A csend újra eluralkodott közöttük, de ezúttal nem volt olyan nyomasztó. Aether tudta, hogy Xiao-nak időre van szüksége, és kész volt megadni neki ezt az időt. Ők ketten, ott a tó partján, a sötétség és a csillagok alatt, egy új fejezet küszöbén álltak. Aether szíve megtelt reménnyel, és bízott benne, hogy a barátságuk erősebb lesz minden akadálynál.

És így maradtak ott, csendben, egymás társaságában, amíg az éjszaka lassan továbbhaladt, és a csillagok tovább ragyogtak fölöttük, mintha csak ők ketten lennének az egész világon.

Miért nem tudok egyszerűen elfogadni a kedvességet? – gondolta magában. Aether ennyire jó hozzám, de én nem érdemlem meg. Minden pillanat, amit vele töltök, csak még inkább ráébreszt arra, hogy milyen távol vagyok attól, hogy megérdemeljem ezt.

Xiao emlékezett azokra az időkre, amikor démonokkal harcolt, a sötétség mélyére merült, és magányosan küzdött meg a saját rémálmaival. Az élete tele volt fájdalommal és veszteséggel, és ez a múlt most súlyos teherként nehezedett rá. Minden egyes démon, amit legyőzött, minden egyes sebesülés, amit elszenvedett, csak tovább mélyítette benne az érzést, hogy nem érdemel semmi jót az élettől.

Aether mosolya és kedvessége azonban folyamatosan szembesítette Xiao-t azzal, amit elveszettnek hitt: a lehetőséggel, hogy valaki törődjön vele. De ez a lehetőség csak még nagyobb fájdalmat okozott neki, mert minden egyes pillanat, amit Aether mellett töltött, egy újabb emlékeztető volt arra, hogy mennyire távol van attól, hogy megérdemelje ezt a kedvességet.

Aether továbbra is figyelte Xiao-t, próbálva meglátni valami érzelmet a barátja arcán. Xiao azonban mesterien rejtette el a belső vívódását, még a híres Utató elől is. Az önutálat és a bűntudat olyan mélyen gyökereztek benne, hogy úgy érezte, soha nem tud szabadulni tőlük.

Xiao belső harca egyre intenzívebbé vált. A múltjának árnyai újra és újra feltörtek benne, emlékeztetve őt minden egyes hibájára, minden egyes fájdalmas emlékre. Az önutálat lassan, de biztosan átjárta minden gondolatát, és megfojtotta minden reménysugarát.

Miért próbálkozol, Aether? – kérdezte magában Xiao, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem látod, hogy én csak fájdalmat és szenvedést hozok mindenkire, aki közel kerül hozzám? Nem látod, hogy én magam sem hiszem, hogy méltó vagyok a te jóságodra?

Az éjszaka csendje továbbra is körülölelte őket, és Xiao szíve egyre mélyebb sötétségbe merült. Az önutálat, amelyet olyan régóta magában hordozott, most teljes erejével sújtott le rá, és minden reményfoszlányt elnyelt. De valahol mélyen, még ebben a sötétségben is, egy apró szikra égett – a remény szikrája, hogy talán egy nap képes lesz elfogadni Aether kedvességét és megtalálni a saját békéjét.

De addig az éjszaka továbbra is mély és sötét maradt, és Xiao önutálata csendben, de kíméletlenül kínozta őt.