Ha leszáll az éj

Smaragdzöld őszinteség

– Mi a megveszekedett kurva élet? Hol a halálban vagyunk? – fordult ijedten körbe Eddie.

– Nem értem, mi a fene folyik itt, de nagyon nem tetszik – szólalt meg Emma is, aki egészen konkrétan a fenekén landolva érkezett meg egy számukra ismeretlen helyre.

A hely, ahol éppen tartózkodtak, egy erdőszéli terület volt. Néhány fát leszámítva nem sok mindent láttak maguk körül, de velük szemben kezdődött az erdő, ahol már egyre sűrűbben nőtt a növényzet. A sötétkék égbolton a csillagok fehér fénnyel ragyogtak, megvilágítva ezzel a hatalmas erdőt. A lábuk alatt elterülő talaj vöröses színű volt, melyet lehullott falevelek takartak. Egy ösvény egyenesen az erdő felé vezetett. Sok mindent azonban nem láthattak a titokzatos környezetükből, mivel éjszaka volt. Csak a csillagok szolgáltattak nekik némi fényt.

– És mi ez a ruha rajtunk? – nézett végig magán Madison. Egyre jobban össze voltak zavarodva.

Mindegyikük ugyanolyan ruhában volt. Egy egyszerű pólót, jogger nadrágot, bakancsot és ujjatlan kesztyűt viseltek, illetve egy dzsekit, amelynek a bal karját négy csík ölelte körül. Zöld, kék, piros és fehér színek sorakoztak rajtuk egymás alatt. Mindegyik ruhadarab fekete volt.

– És mi az ott a nyakadban? – mutatott rá Lucas az Alex nyakában lévő nyakláncra. Az ugyancsak fekete láncon egy smaragdzöld színű kulcs lógott. Alex csak értetlenkedve nézte egy ideig, aztán felnézve felfedezett még valamit. – Az meg mi a franc? – mutatott a hátuk mögé.

Amint megfordultak, azonnal megpillantottak egy, a semmiben lebegő táblát, amire volt írva valami, így közelebb merészkedtek hozzá, hogy el tudják olvasni a rajta lévő szöveget.

– Kedves kalandorok! Biztosan érdekel titeket, mi ez az egész. Azonnal elmagyarázom. Hogy ki vagyok, azt inkább nem fedném fel, maradjunk annyiban, hogy boszorkány. Íme a feladatotok: keressétek meg a koponyát, amit elrejtettem a világban. De vigyázzatok, a küldetésre mindössze néhány óra áll rendelkezésetekre. Ha feljön a nap, mielőtt még megtalálnátok, a lelketek örök időkre csapdába esik itt. Amissa anima válik belőletek, akik már soha nem szabadulhatnak innen. Ne aggódjatok, találkozhattok velük is a kirándulásotok során. Illetve egy jó barátom is a segítségetekre lesz majd. Amint megszereztétek a koponyát, a játék véget ér. Legalábbis egyelőre – olvasta fel Emma a táblára írt szöveget.

– Ez csak valami kurva hülye vicc, ugye? – háborodott fel Lucas a hallottakon.

– Mi a fenét jelent az, hogy egyelőre? – emelte ki Emma a legfontosabb kérdést.

– Mi a nyavajáról beszél ez? És mik ezek a kimondhatatlan szavak? – értetlenkedett Madison a táblát kémlelve.

– Ez biztos csak egy álom – keresett logikus magyarázatot a történésekre Alex.

– Azt nem hinném. Nem érzem úgy, mintha álmodnék – válaszolta Emma, próbálva közben feldolgozni az eseményeket.

– Álom vagy sem, én nem akarok azzá a valamivé válni, szóval induljunk meg, mert fogalmam sincs, mikor fog feljönni a nap – javasolta Eddie a társaságnak.

– És mégis merre menjünk? Azt sem tudjuk, hol vagyunk! – vágta rá feszülten Lucas.

– Ott egy erdő. Valószínűnek tartom, hogy arrafelé kellene indulnunk, mert mást nem igazán látni a közelben – Eddie ötletét a többiek is támogatták, így lassan ráléptek az ösvényre, amely egyenesen az erdő belseje felé vezette őket.

– Alex, nem tudod véletlenül, miről hadovál ez a boszi? – kérdezte Lucas az egyetlen személytől, aki valamennyire értett latinul.

– Az amissa anima jelentése elveszett lélek – fejtette meg Alex a rejtélyt.