Pokolian édes

5. fejezet - A rejtett szoba

Feküdtem az ágyamon és Astraxon gondolkodtam. Vajon miért megy a hegyekbe? Vajon mire gondol közben? Ahogy Astrax smaragdzöld szemei megjelentek a képzeletemben, azonnal vágyakozni kezdtem a közelségére. Mintha csak megérezte volna, váratlanul megjelent az ágyam mellett.
- Pokolba is, Astrax, ne ijesztgess! Majdnem kiugrottam a bőrömből! - kaptam a szívemhez.
- Elég, ha csak a ruhádból ugrasz ki! - felelte vigyorogva és mellém mászott, majd lassan fölém hajolt.
Ajkai az enyémre tapadtak, miközben a kezem a nyakába lendült, hogy magamhoz húzhassam. Lágyan beleharapott az alsó ajkamba, mire a szájába nyögtem.
- Hiányoztál démonka! - mormolta a számba és a nyelve végigcirógatta az ajkaimat.
- Te is nekem! - vallottam be, amikor elengedte a számat.
- Teljesen meg fogok veszni ezalatt a hosszú idő alatt, úgy érzem! - mondta és megadóan lemászott rólam.
Őt figyeltem, ahogyan levegő után kapkod, miközben engem nézett zöld szemeivel.
- Lehet, hogy jobb lenne, ha addig inkább nem találkoznánk. - csúszott ki a számon hirtelen.
Astrax smaragdzöld tekintete felvillant, majd felkelt és máris újra felettem volt, a lábaim közé furakodott és a nyakamba markolva felhúzott magához.
- Nem vagyok hajlandó távol maradni tőled! Bármennyire is kínszenvedés ez nekem! Szóval ezt jobb, ha azonnal elfelejted! - morogta, szinte állatiasan.
A keze a torkomra siklott és megszorította, mire a lélegzetem is elakadt. Arckifejezésemre elmosolyodott és újra megcsókolt.
- Mindenhogy magamévá akarlak tenni, Liara. Tested minden miliméterét kényeztetve, szerelmesen, majd vadul a hajadba markolva eljuttatni a csúcsra. Újra és újra, ahányszor csak akarod! - ígérte vágytól elsötétedett tekintettel.
Szavaitól az egész testem libabőrös lett, a mellbimbóim szinte átdöfték fekete ruhámat. Kezemmel végigsimítottam az arcát, majd a hajába túrtam.
- Tényleg hajlandó vagy megvárni? - kérdeztem rekedten.
- Több száz évet vártam már, ez a pár nap már igazán nem számít! - mosolygott rám és megcsókolt.
Bátortalan kopogás hallatszott.
Astrax sóhajtva lemászott rólam, újra és az ágy szélére vonult vissza. Rendeztem vonásaimat és megigazítottam összekócolódott hajamat.
- Szabad! - szóltam ki.
- Csak én vagyok. - szólalt meg Ifrine félénk hangja, majd benyitott a szobába.
- Mi történt Ifrine? - kérdeztem, ahogy megláttam a démonlány szomorú arcát.
- Én nem tudom, de Nelith egyszerűen nem akar velem beszélni! Szeretnék egy kicsit egyedül lenni! Azért jöttem, mert Astraxot nem találtam a szobájában. Szeretném, hogy ha elvinnél a hegyekbe, ahova jársz. - fordult szomorúan a bátyjához Ifrine.
Hiába voltak démonok, én csak egy szomorú kislányt láttam, aki a testvére segítségét kéri.
Astrax tekintete ellágyult, ahogy kishúga kérése eljutott hozzá.
- Megmutatom. De senkinek egy szót sem! Liara, jössz te is? - fordult hozzám Astrax.
- Végülis úgysincs jobb dolgom, veletek mehetek! - mosolyogtam rájuk, azon igyekezve, hogy figyelmen kívül hagyjam a combjaim között érzett kezdődő nedvességet.
Astrax megfogta a kezem, majd a húgáét és belehúzott bennünket a feketeségbe.

Kinyitottam a szemeimet, amint bőrőmet metszeni kezdte a jeges szél. A kastélytól már korábban oly messziről látott, sötét szürke hegy magasabb részén álltunk. Egy olyan völgyben, ahol a szelet jótékonyan tompították a csipkés sziklák. Ha nem lett volna a völgy, a szél erejétől valószínűleg nem tudtunk volna megállni a lábunkon.
- Gyertek, pár perc séta az egész! - mosolygott ránk biztatóan Astrax, ahogy kissé összehúztuk magunkat Ifrinennel.
Astrax mögött sétáltunk egymásba karolva a démonlánnyal. Érdeklődve nézelődtünk, miközben a hajunkat borzolta a szél akár, mint két hegyi boszorkánynak. Astrax elvezetett bennünket a sziklás fal mentén, majd hirtelen jobbra fordult egy hatalmas szikladarab mellett. Egy sötét barlang tárult a szemünk elé, visított benne a szél, hátborzongató hangokat létrehozva ezzel, mintha kísértetek laknák.
- Megérkeztünk! - mosolygott ránk Astrax és elindult a sötétségbe.
Ahogy beléptünk, a hangok elhalkultak, mintha a szellemek aludni tértek volna. Pár lépést követően már elképesztő csend uralkodott, ami rossz előérzetet okozott nekem. A testem libabőrös volt, a pulzusom felgyorsult. Ugrásra készen vártam egy akárhonnan érkező támadást. Ifrine kezén éreztem, hogy neki is hasonló élményei lehetnek ebben a barlangban.
- Úgy sejtem, érzitek ti is a varázslatot. Elárulom, hogy teljesen ártalmatlan ez a hely, semmi sincs itt, ami árthat nekünk. - mondta Astrax a válla felett.
- Milyen varázslat ez? - kérdeztem érdeklődve.
- Igazából fogalmam sincs, de én már töviről-hegyire ismerem ezt a barlangot. Nincs itt semmi, már évszázadok óta ilyen. - felelte és megtorpant.
Amit én falnak néztem, azt Astrax egy könnyed mozdulattal egyszerűen arrébb tolta és egy fáklyákkal megvilágított, kisebb szoba tárult a szemünk elé. A szobában csak egy csenevész ágy szerűség volt, semmi más.
Ifrine beljebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye, majd Astraxra pillantott.
- Ez egy hegy Ifri, mire számítottál? - kérdezte nevető hangon Astrax.
- Semmire, itt maradok akkor pár napot! - fintorodott el a lány és lassan leült az ágyra.
Törékeny teste alatt is fájdalmas hangon nyikordult meg a fa tákolmány.
- Ha bármire szükséged van, a barlang elől már tudsz teleportálni. - mondta mosolyogva Astrax és végignézett rajtam.
A hideg levegő még mindig hatással volt a testemre, a mellbimbóim is erről árulkodtak.
- Minden rendben lesz Ifrine! - mondtam és a lány mellé ültem az ágyra, hogy átölelhessem.
- Remélem Nelith átgondolja, ha feltűnik neki, hogy már nem vagyok ott. - mondta elhaló hangon és a nyakamba fúrta az arcát amennyire csak a nyakörv engedte.
- Hidd el, ha valamit érez irántad, a hiányod erre rá fogja ébreszteni! - feleltem halkan és nyomtam egy puszit az arcára.
- Mehettek, elleszek itt! Azt hiszem. - motyogta és elengedett majd eldőlt az ágyon.
- Akkor menjünk, gyere Liara, hagyjuk magára a kislányt! - mosolygott rám Astrax és kisétált az apró helyiségből.
Végigsimítottam Ifrine arcán, aki végre utjára engedte szomorúsága könnyeit. Ezután követtem Astraxot, aki odakint a sziklafalhoz támaszkodva várt rám, akár egy amerikai filmben egy gengszter. Egy igazi rosszfiú. Egy nagyon szexi rosszfiú.
- Ne aggódj érte. Kemény kiscsaj! - mondta halkan és elkapta a derekamat, majd magához húzott.
- Tulajdonképpen Te miért is jársz ide? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Hát, azt nem most fogom elmondani, a végén még kiábrándulsz belőlem! - mondta Astrax és még szorosabban vont magához, kezeivel megragadta az arcom és megcsókolt.
A nyelve lassan átcsúszott az enyémre, majd lágyan beszívta az alsó ajkam. Merevedése a hasamhoz nyomódott, mire a szájába nyögtem.
- Menjünk haza Liara! - morogta a számba és a kezemnél fogva kivezetett a titokzatos barlangból.