A történet átírás alatt áll!
Naim Tisserand feketevérű vízköpő, ami sokszor inkább hátrány, mint előny. A vízköpőklán nem fogadja be, tagjai legszívesebben kinyírnák őt. A fekete vére miatt vigyáznia kell, hogy mások ne lássák vérezni. A szerelemről...
Figyelmeztetés: a fejezet véres jelenetet tartalmaz!
Utoljára javítva: 2024. október 16.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nagyon nem voltam a formámban. Futás közben éreztem, hogy a vádlim fájni kezdett, s három és fél kilométer után teljesen ki voltam fulladva.
Az utóbbi hónapban szinte nem is jártam futni, mert reggelente Emma őrzésével, délután pedig a tanulással, az edzésekkel, vagy a nogitsune keresésével voltam elfoglalva. Az utóbbinál az a sejtésem volt, hogy már rég nincs Párizsban és annak környékén. De még ezek ellenére is elég szomorú volt, hogy ilyen hamar kijöttem a formából. Volt, hogy könnyedén lefutottam tíz kilométert, ezért zavart annyira, hogy csak araszolok az első három és fél kilométer után.
Úgy tűnik hiába vagyok félig vízköpő, a futás akkor is futás: ha abbahagyod, könnyedén visszaesel.
Felhangosítottam a fülhallgatómat, mintha ettől valamiféle energiatöbbletet kapnék, pedig maximum csak halláskárosodásom lesz tőle. Az éles hallásom miatt általában a lehető leghalkabbra állítom a zenét.
Gyorsabb iramra kényszerítettem magamat, még ha kapkodtam is a levegőt.
A Luxembourg-kertben futottam, ahol a hideg idő ellenére most is sokan voltak. Több ember kezében is láttam fényképezőgépet és telefont, amivel a Luxembourg-palotát, vagy a Medici-kutat, vagy pedig csak a narancssárga lombkoronájú fákkal szegélyezett sétányok egyikét akarta lefotózni.
Bekanyarodtam az egyik padnál és kikerültem egy fényképezőgéppel fotózó lányt. Még pár percig bírtam a tempót, majd kénytelen voltam lassítani és végül megállni.
Talán jobb, ha tartok egy pár perces szünetet.
Zsebre vágott kézzel, lihegve sétáltam el a padok mellett, miközben a többi járókelőt figyeltem.
Az egyik padon egy öreg bácsi üldögélt és kenyérmorzsákat szórt a földre a már így is túletetett galamboknak. Egy másik padon egy fiatal nő ült és könyvet olvasott egy nagy táska és egy pohár kávé társaságában. Kicsit arrébb két kisgyerek kergette egymást. A feléjük siető nőről feltételeztem, hogy az anyjuk. Rászólt a porontyokra, hogy ne kergetőzzenek, mert el fognak esni, de hiába: rá se hederítettek.
Pár másodperc múlva meg is történt a baj, amit az anyjuk jósolt: az egyik fiú megcsúszott a tegnapi esőtől még nedves füvön és elvágódott. A nő rögtön odaszaladt hozzá és talpra állította az ekkor már bőgő és nyakig sáros gyereket.
Emberek, ártatlanok, tudatlanok.
Mit meg nem adnék most a tudatlanságért!
Most, hogy a futás nem terelte el a figyelmemet, újra eszembe jutott Étiennette és a tegnap. A mellkasom elnehezedett, ahogy újra meghallottam a fejemben azt a mondatot:
