Lélekszívó - Bukott istenek 1. ✔ (Átírás alatt)

Epilógus

-...Lassan fogom megölni azt a ribancot - suttogta magának dühtől összeszorított fogakkal Antonie. -Egyenként kitépem a szerveit és hagyom, hogy a fájdalomtól sikoltozva elvérezzen. Egyedül csak a szívét, a tüdejét és az agyát fogom meghagyni, hogy képes...

Idruz ásított egyet és hátradőlt a rozoga faszéken, amin már legalább egy órája gubbasztott. Kezdte nagyon idegesíteni őt ez a kisdémon. Legszívesebben lecsapta volna a folyamatosan magának kerepelő fiút, csakhogy végre valahára csend legyen.

A róka rettentően szenvedett, ezért is javasolta Idruz Danténak, hogy talán jobb lenne, ha kegyelmeznének neki és megölnék. De persze a Mérgek Királya nemet mondott az ajánlatra. A döntését azzal magyarázta, hogy a nogitsune bosszúra vágyik és mert a sérülése következtében nőtt még néhány farka, ami miatt a későbbiekben még a hasznukra vállhat majd.

Antonie alapból csak Dante gyógyítóképességeinek köszönhetően maradt életben. Egyszerű, boszorkányok által készített gyógyfőzetekkel nem élt volna túl ilyen mértékű égési sérüléseket. Már ha túlélésnek lehet nevezni azt, ha félholtat csinálnak valakiből.

A fiú ismét megpróbált felállni. A gyógyulófélben lévő bőre és izmai húzódni kezdtek, mire felkiáltott a fájdalomtól, mint egy kislány és visszazuttyant az ágyra.

Akaratlanul is egy halvány, kárörvendő mosoly jelent meg Idruz arcán. Tudta, hogy a yako a fájdalomcsillapítók ellenére is szenved, de ő valahogy mégis egy kissé nevetségesnek találta a fiú kínlódását. Antonie felé kapta a félig befáslizott arcát és elvicsorodott.

-Mi olyan vicces, Szikladenevér? Én a helyedben nem röhögnék, hisz nem én veszítettem el egy klánnyi vámpírt és az egyik legveszélyesebb fegyverünket.

Felvonta a szemöldökét.

-Nem én használtam szándékosan csalinak kéttucatnyi vámpírt és írtam ezzel alá a halálos ítéletüket.

-Jössz végre, Idruz, vagy még itt kell ácsorognom fél órát és nézni, ahogy azon veszekedtek, hogy ki miatt halt meg a legtöbb fajtársam? - morogta Blanche.

A vízköpő az ajtó felé fordult. Eddig észre se vette, hogy a nő is itt van. Bár Blanchet soha nem vette észre senki, hacsak ő maga nem akarta, hogy észrevegyék. A vámpírnő negyedrészben vérpumának született, ami kevés volt ahhoz, hogy alakot tudjon váltani, de így is rendelkezett egy-két egyedi képességgel, amiknek az ereje mégjobban felerősödött, amikor Dante néhány évtizeddel ezelőtt vámpírrá változtatta. Hangtalan volt, könyörtelen, erős, fürge, kecses és gyors. Tökéletes kémnek és fejvadásznak. Dante szinte mindig őt küldte felderíteni, szaglászni és gyilkolni, ha a Fényvilágban kellett elintézni valamit vagy valakit. A másik két világban is jól jött volna az ereje, de egy boszorkány évekkel ezelőtt megátkozta, ami miatt nem tud átkelni a portálokon. Ha nem lenne az átok, akkor Dante biztos vele nyiratta volna ki a de Foix ivadékot, nem az amatőr nogitsunéval, akinek az égési sérüléseken kívül csak annyit sikerült elérnie, hogy elveszítették a csapatuk felét.

-Jövök - morogta Idruz és az öreg szék megkönnyebbülten reccsent egyet alatta, amikor felállt róla. Ha legközelebb valaki ráül, már lehet meg fogja adni magát és összeroskad. -Te meg addig próbálj meg nem meghalni - szólt hátra a válla felett a yako-nak, mire az felhorkant.

-Te készülsz megfenyegetni egy bukott istennőt, nem én - motyogta amaz, de Idruz ezt a visszaszólást már figyelmen kívül hagyta. Átszelte a szobát és követte a néma léptű fejvadászt. A saját léptei bezzeg úgy dübörögtek, mintha egy egész elefántcsorda csörtetett volna végig a folyosón.

Hiába voltak nagyok, gyorsak és erősek, a vízköpőknek soha nem ment a halk lopakodás. Talán azért mert a fél életüket kővé dermedve töltötték. Dehát mindenkinek megvannak a maga gyengeségei és hibái, senki nem lehet tökéletes. Bár azért mindennek van határa.