A történet átírás alatt áll!
Naim Tisserand feketevérű vízköpő, ami sokszor inkább hátrány, mint előny. A vízköpőklán nem fogadja be, tagjai legszívesebben kinyírnák őt. A fekete vére miatt vigyáznia kell, hogy mások ne lássák vérezni. A szerelemről...
Figyelmeztetés: a fejezet véres, erőszakos jelenetet tartalmaz!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A távolból halk beszélgetésfoszlányokat hallottam. Egy ideig a beszélgetők hangjára próbáltam koncentrálni, hátha felismerem valamelyiket, de nem.
Kinyitottam a szemem, de a szobám zöld falai helyett ugyanolyan feketeséget láttam, mintha még mindig lehunyva tartanám a szemhéjam. Megmozdultam, amitől az egész testem sajogni kezdett. Úgy éreztem magam, mint akit egy autó után kötöttek és a testét a földön húzva végigkocsikáztak vele a Victor Hugo sugárúton. Kétszer.
Rátenyereltem a hideg és kemény betonra meg néhány apró kavicsra (amin eddig feküdtem) és ülőhelyzetbe tornáztam magam. A szemem kezdett hozzászokni az engem körülvevő sötétséghez, így kirajzolódtak előttem egy ablaktalan szoba körvonalai.
Nem nagyon tudtam megállapítani, hogy mi vesz körül, csak azt, hogy a föld koszos. Erre az igen "fontos" tényre, pedig az ajtó alatt beszűrődő gyér fény miatt jöttem rá.
Hirtelen eszembe jutottak az erdőben történtek és a beszélgetésünk Antonie-val. Várjunk, hol van Antonie?
És hol vagyok én?
A félelem villámcsapásként hasított belém és átjárta minden porcikámat. Szédülni kezdtem részben a tarkómra mért ütéstől, ami még mindig fájdalmasan lüktetett. Éreztem, hogy a pánik elhatalmasodik rajtam.
Elraboltak.
De miért? Ki és mit akar tőlem?
Rázott a hideg, de én mégis egyre forróbbnak éreztem a szoba légkörét. Megfulladok!
Felpattantam és a szédüléssel mit sem törődve az ajtóhoz rohantam.
El kell tűnnöm innen. Most azonnal.
Lenyomtam a kilincset és kétségbeesetten rángatni kezdtem. Nem nyílik. Miért nem nyílik?
Mert be van zárva.
Automatikusan a farzsebemhez nyúltam, hogy elővegyem a telefonom és felhívjam a szüleimet, de a zsebem üres volt. Miért is lepődtem meg ezen annyira?
Körbetapogattam a falakat, hátha mégis rábukkanok egy ablakra, vagy valami szellőzőre, de semmit nem találtam a porcicákon, pókhálókon és egy-két üres dobozon kívül, így hát visszatértem az ajtóhoz.
-Segítség! - kiabáltam kétségbeesetten. Én is jól tudtam, hogy hasztalanul, de mégis tovább kiabáltam. -Eresszetek ki!
Bárhova is kerültem, idelent senki nem hallott meg. Vagy csak nem akart meghallani.
-Lám-lám, a Csipkerózsika végre felébredt - mondta egy gúnyos férfihang a hátam mögött, amitől összerezzentem és majdnem felsikoltottam. Rémülten fordultam a férfi felé, akinek karmazsinpirosan világított az írisze, mint egy kibaszott lámpa.
