Take me back to Eden [ König CoD]

Prológus

Évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.

Paulo Coelho

Zihált, pulzusa vágtázott mellkasában, noha Terézia nővér megígérte, nem esik bántódása. A fejére húzott fekete anyag miatt semmit sem látott, de hallotta a furcsa, számára érthetetlen nyelven folytatott, szűnni nem akaró kántálást. Azzal nyugtatgatta magát, ez pusztán a szertartás része és valószínűleg ez mindig így történik. Naiv volt. Csuklóit és bokáit a hideg kőhöz fogták, mozdulatlanná téve. Nem értette, miért szükséges mindez, hisz nem ment volna sehova, elvégre apáca akart lenni. Hitt Istenben és a nővérek is azt hajtogatták neki gyakorta, különleges. Szerette, amikor ezt mondogatták, mert így nem érezte magát ugyanolyannak, mint a többi árva gyerek.

A fekete zsák lekerült fejéről, így zavartalanul leshetett körbe, fejét forgatva. A benne addig csak leledző pánik fokozódott. A Szent Ágnes pincéjében volt, minek hideg levegője borzongásra késztette. A plafonra ijesztő képeket festettek. Démonokat, angyalokat, furcsa arcú embereket, kik mögött ott kavargott a sötétség. Oldalra fordult. Körülötte fekete- arany szegélyes csuklyás apácák álltak, szüntelenül kántálva. Fáklyák adtak némi fényt, keveset ahhoz, hogy mindent alaposan megfigyelhessen, mégis eleget ahhoz, hogy lássa mi zajlik vele.

- Kedvesem! - lépett hozzá az egyik csuklyás, maga Terézia nővér, akit anyjaként szeretett - Eljött hát a nap. Beteljesítheted a célodat.

- Milyen célomat? - vált zavarttá a lány.

- Te leszel a mi harcosunk. Téged választottunk, hogy visszataszítsd oda a gonoszt, ahová való - szorította meg csuklóját finoman - Csak be kell fogadnod!

- Ki...kicsodát? - lihegte a fiatal lány.

- Add át magad neki!

- Kinek nővér? Istennek? Istennek kell átadnom magamat? Beszéljen kérem! - esett kétségbe.

- Harcolnod kell gyermekem. Mindannyiunkért, az elesettekért, a gyengékért.

- Kivel kell harcolnom Terézia nővér? Anyám, kivel? Kérem, engedjenek el! Félek nővér! - fakadt sírva, majd karjaival mozogni kezdett, abban bízva, a pántok elszakadnak.

- Ne félj, Ő vigyázni fog rád - simogatta meg a nővér a lány izzadságtól nedves homlokát.

Sikított kétségbeesésében. Rángatózott, ám mit sem használt. Terézia nővér a többi apáca felé fordult, kitárva karjait, hozzájuk beszélve. A lány egy szót sem értett belőle, kásás agya ahhoz túlságosan is a szabadulással volt elfoglalva. Hiába, a szíjjak erősebbek voltak nála. A kántálás felerősödött és neki azt hajtogatták, „fogadja be". Rázta a fejét, zokogott, könyörgött. Az addig mindig jóságos nővérek, akik csecsemő kora óta nevelték és óvták, elárulták őt. Azelőtt sosem bántották, mert mindig engedelmes gyermek volt. Ám ez alkalommal felsikoltott fájdalmában, mikor a forró vasat a talpához nyomták, szét árasztva az égető kínt egész testében...