A történet átírás alatt áll!
Naim Tisserand feketevérű vízköpő, ami sokszor inkább hátrány, mint előny. A vízköpőklán nem fogadja be, tagjai legszívesebben kinyírnák őt. A fekete vére miatt vigyáznia kell, hogy mások ne lássák vérezni. A szerelemről...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Végigsétáltam a gimi nyüzsgő folyosóján és próbáltam mélyeket lélegezni. Már csak két perc volt hátra a becsöngetésig, így mindenki kapkodva igyekezett beérni az órájára, kivéve engem. Úgy éreztem, mintha a saját kivégzésemre mennék.
Egy hétig sikerült rosszullétet színlelnem a szüleim előtt, hogy a lehető legtávolabb legyek tőle, de hétfőn (vagyis ma, pont a szülinapomon) kitettek a házból, mint macskát szarni, azzal az indokkal, hogy ebben a félévben már így is sokat hiányoztam.
Egész délelőtt egy gyilkos mellett fogok ülni. Egy démon mellett, aki puszta kézzel egyszerre legyilkolt csaknem kéttucatnyi embert. Igaz, hogy emberekkel leszek körülvéve, akik előtt nem merne bántani, de mi van, ha képes úgy eltenni láb alól, hogy senki sem fogja észrevenni?
Úgy éreztem, mintha a lábaimból eltávolították volna a csontjaimat, de valahogy mégis sikerült beérnem az osztálytermünkbe. Leültem a székemre anélkül, hogy vetettem volna rá akár egy pillantást is.
-Szia! - köszönt nekem látszólag tök normális hangnemben, mégis annyira megijedtem, hogy majdnem lefordultam a székemről. A fejem teljesen kiürült és nem maradt benne semmi a félelmen kívül. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy elsírjam magam.
Édes istenek, hogy fogom én ezt kibírni?
Végre valahára becsöngettek és néhány perc késéssel a tanár is megjelent. Még soha nem örültem ennyire a hétfői matekórának. Összeszedtem magam, és megpróbáltam a tanárra, meg a mai óra anyagára figyelni. Egy ideig ment is, de aztán elkövettem egy óriási hibát: ránéztem Nathan-re.
Az emberi formájában volt, de az agyam rögtön odaképzelte a szarvait, a hegyes fülét, a fekete szemeit és a bőre szürke színét.
Vért. Vörös vércseppeket, amelyek akkor fröccsentek az arcára, amikor megölte azokat az embereket.
És itt betelt a pohár. Nem bírtam tovább mellette ülni. Felpattantam és szó nélkül elhagytam az osztálytermet. Lerobogtam a lépcsőn, végigrohantam a folyosón, ki a szabadba. Megkerültem az épületet és lerogytam az egyik fa alá, ami a gimi mögötti parkszerűségben helyezkedett el. Teliszívtam a tüdőmet friss levegővel, amiben érezni lehetett az eső illatát. Máris jobban éreztem magam.
Fél óra múlva nagy nehezen sikerült rávennem magam, hogy legalább a táskámért visszamenjek az osztályba. Nem kis megkönnyebbülésemre Nathan már nem volt ott. Ahogy a következő órán és az azután következőn sem. Csak ebédnél bukkant fel újra, de nem ült le hozzánk, aminek örülnöm kellett volna, de... de valami velem sem stimmelt. Egy marionett bábunak éreztem magam. Mintha nem én irányítanék.
Lehet kezdek megőrülni.
-Naim miért nem ült ide hozzánk? - kérdezte Lydia. -Történt valami?
Hirtelen nagyon érdekesnek tűnt a tányérom. A levesem tetején úszkáló, négyzet alakú tésztákat kezdtem löködni a kanalam hegyével. Sorba rendezhetném őket.
