A történet átírás alatt áll!
Naim Tisserand feketevérű vízköpő, ami sokszor inkább hátrány, mint előny. A vízköpőklán nem fogadja be, tagjai legszívesebben kinyírnák őt. A fekete vére miatt vigyáznia kell, hogy mások ne lássák vérezni. A szerelemről...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A lehető leggyorsabban próbáltam landolni a kitsune mellett. Hátulról megragadtam a nyakát és nekihajítottam az aprócska rét másik felében lévő fának, ami ennek következtében narancssárga levélesővel vonta be a démont. Védelmezően kitártam a szárnyaimat és hátrapillantottam, hogy ellenőrizzem Étiennette állapotát.
Most áldottam a nem létező isteneket, hogy pont erre küldtek futni. Ha pár másodperccel később hallom meg a hangokat, akkor Étiennette már halott lenne. Még szerencse, hogy most nem hallgattam zenét.
A tekintetem egy pillanatra összetalálkozott Étiennette felemás színű, rémült szemeivel. Nem maradhat itt.
-Menekülj! - mondtam neki, majd szembefordultam a kitsunéval. A démon vigyorogva, olyan komótosan tápászkodott fel, mintha övé lenne a világ összes ideje.
-Micsoda meglepetés! - mondta és bár a hangja valamivel mélyebb volt és úgy nézett ki, mint egy ember, akit összekevertek egy rókával és még adtak neki plusz négy lompos farkat, így is felismertem Antonie-t.
-Te! - vicsorogtam rá. Legszívesebben pofán vágtam volna magam. A nogitsune végig ott volt az orrom előtt és én nem vettem észre.
-Ha az apád látná, hogy mekkora lángész vagy... - horkantott szarkasztikusan. -Nem csodálom, hogy téged is ki akar nyiratni velem.
Ledermedtem.
M-mi?
Az apám él?
-Hazudsz - sziszegtem. Mosolyogva vállat vont és intett egyet, mire egyszerre hat pokolkutya rontott nekem.
Az egyiket még azelőtt elkaptam és kitörtem a nyakát, még mielőtt egyáltalán hozzám érhetett volna. Közben azonban egy másik kitépett egy nagy darabot a jobb szárnyam bőrhártyájából. Megpördültem, ezzel letarolva még egy példányt és belerúgtam a szárnyharapdálósba. A véremtől úgyis megdöglik, de legalább addig ne lábatlankodjon körülöttem.
Egy másik démon - akire eddig nem figyeltem - most nekirontott a lábamnak, amitől elvesztettem az egyensúlyomat és elvágódtam. Rögtön célba vette a hasamat, de sikerült lerúgnom magamról, ezzel eltörve a gerincét.
Feltápászkodtam és nekirontottam Antonie-nak, csakhogy sokkal fürgébb volt, mint én és könnyedén kitért az ököm elől. Közben pedig olyan ütéseket mért rám, hogy majdnem kiköptem a beleimet és többször is hallottam a bordáim roppanását.
A róka hirtelen irányt változtatott és engem otthagyva Étiennette után eredt. Én is ezt tettem volna, de ekkor hátulról megint letepertek. Félig megfordulva, kikerekedett szemmel néztem fel a pokolkutyára.
Mi a rosseb?!
A példány, ami letepert, kétszer nagyobb volt egy átlagos pokolkutyánál. Nem túloztam, konkrétan akkora volt, mint egy ló. Fekete, nyálkás bőrén itt-ott pikkelyeket lehetett felfedezni és az oldalából két eléggé megtépázott szárny nőtt ki. És persze bűzlött, mint egy kupacnyi rohadt hús.
