Paranormal {Teen Wolf fanfiction} (Clarity 2)

~21~

- Ne mocorogj annyit. – nevette el magát Stiles, én meg megböktem a jobb bicepszét a fejem mellett, folyamatosan kuncogva.

Egyszerűen nem bírom abbahagyni a mosolygást, főleg amikor vele vagyok. Mégsem hazudott az a rengeteg romantikus film amit megnéztünk Carolynnal és Heatherrel. A szerelem valóban elveszi az ember eszét. Zseniális.

- Sss. – pisszegtem le, mintha legalábbis nem én kuncognék itt mint valami kisegér. – Az apukád meg fogja hallani.

Stiles oldalra nézett, az ajtaja irányába, aztán visszafordult felém, és a szája sarka felfelé görbült, ami lassan azzá a félmosollyá vált amit annyira, de annyira szerettem.

- Valószínűleg csendben kéne hogy tartsalak. – közölte halkan.

Felszaladt a szemöldököm, és úgy tettem mint akit ez rendesen szíven ütött.

- Engem?

Még a tenyerem is a mellkasomhoz szorítottam, mintha meglőtt volna. Stiles röhögve megrázta a fejét.

- Téged. – vigyorgott.

Megforgattam a szemem.

- Te sokkal hangosabb vagy.

- Oh, tényleg?

Lehajtotta a fejét, amíg a szája megint hozzá nem ért az enyémhez, és beleolvadtam az ágyba. Soha nem fogom megunni ezeket a pillanatokat, amikor csak ő és én vagyunk, csak mi ketten a mi kis burkunkban, amiben nem léteznek sötét druidák, vérfarkas alfák vagy gonosz rókaszellemek. Csak Stiles és én.

És annyira jól passzolunk, mintha direkt így készültünk volna, mint egy puzzle két darabja, amik csak most jöttek rá, hogy mennyire tökéletesen illenek egymáshoz.

- Gondolod, hogy Heather ki fog akadni ha megtudja hogy mit művelünk egymással? – suttogta Stiles, és a szája elmozdult az enyémről, le az állkapcsomra, onnan meg a vállamra, aztán a nyakamba.

- Nem hiszem. – mosolyodtam el. – Hiszen veled jóban volt régen, nekem meg az egyik legjobb barátnőm. – nagyot sóhajtottam.

Alig várom azt a pillanatot, amikor megjelenik Heather arcán az a mosolya ami a kedvencem, amikor csillog tőle a szeme.

Valamiért ettől a gondolattól szomorú lettem, és összeszaladt a szemöldököm. Valami nem stimmel.

- Hmm. – bólintott bele a nyakamba Stiles, aztán mindenféle figyelmeztetés vagy jel nélkül belefújt a nyakamba, mire kuncogva megpróbáltam elmenekülni tőle.

- WEN!

Megdermedtem, és értetlenül néztem Stilest, aki csak egyre jött felém, mintha nem hallotta volna hogy valaki őrült hangerőn üvölti a nevem. Pedig rendesen olyan volt, mintha valaki hangfalakra kapcsolt mikrofonba ordította volna. Valami nem stimmel.

- WEN!

És megint.

Értetlenül fordultam körbe, de nem volt a szobájában semmi furcsa. Csak ő és én. Csak mi ketten.

- Mi a baj? – kérdezte Stiles, a tekintete azonnal átváltott aggódóba, amikor meglátta az arckifejezésemet. – Minden oké?

- Te nem hallottad? – kérdeztem én.

Nem létezik, hogy nem hallotta, hiszen majd kiszakadt tőle a dobhártyám. Lehet, hogy hallucinálok? Valami nem stimmel.

- Micsodát? – szaladt össze a szemöldöke, és őszinte aggodalommal fordult körbe.

- Olyan mintha... - suttogtam, és fogalmam sem volt hogyan öntsem szavakba amit éreztem. Valami rohadtul nem stimmelt.

- ROWENA!