Paranormal {Teen Wolf fanfiction} (Clarity 2)

~13~

{Lenyúlva megfogtam a kezét, eredetileg azzal a céllal hogy megpróbálom meggyógyítani, hátha nekem is menne, de amint hozzáértem a bőréhez, mint egy villámcsapás úgy csapott le rám ez az érzés.
Ez az érzés, mintha... mintha ez nem is ő lenne.}

Elképedve meredtem rá, és Stiles értetlenül nézett vissza rám.

- Wen?

Elengedtem a kezét és zavartan bámultam a sajátomat. Még sosem éreztem ilyet korábban.

- Semmi baj, csak eszembe jutott hogy beszélnem kell Scottal. – hazudtam, meglepően gyorsan. -  Egy perc az egész, tényleg, és utána elviszlek a kórházba, oké? – már fordultam is el és húztam elő a telefonom, hogy meg tudjam kérdezni merre van. Lehet, hogy csak egy hülye gondolat, de újabban bízok a megérzéseimben. Valami nagyon nem stimmel. - Ne menj el nélkülem. A parkolóban találozunk! – kiabáltam a vállam fölött, és még pont láttam a halvány mosolyt az arcán, mielőtt befordultam volna a sarkon.

Én: Scott mere vagy?
Én: SOS sürgős
Scott: A kémiateremnél
Én: Ne mozdulj, odajövök

Scott az ajtó mellett várt, én meg olyan gyorsan érkeztem hogy majdnem továbbcsúsztam mellette. Ha nem nyúl ki és kapja el a karom valószínűleg pofára esek. Zavartan megköszöntem neki, és a kezére bámultam amivel engem fogott.

Nagyon nem tetszik ez nekem.

- Láttad ma Stiles-t? – kezdtem óvatosan.

- Nem sokkal korábban. Azt mondtam neki hogy menjen haza és pihenjen, úgy nézett ki, mint aki...

- Mint aki napok óta nem aludt egy percet sem. – fejeztem be helyette a mondatot. – Igen, tudom. – nagy levegőt vettem és zavaromban összefűztem az ujjaimat aztán szétszedtem. – Scott. Valami nem stimmel vele.

Scott úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja miért aggódok ennyire, és mint aki mindjárt meggyőz arról, hogy semmi probléma.

- Szerintem túl sok volt neki most minden egyszerre, de nem lesz semmi baj.

Tisztánlátóság ide vagy oda, az emberismeretem a helyén van, annyi szent.

- Nem, nem érted. – ráztam meg a fejem. Fogalmam sem volt hogyan magyarázzam el. - Nem csak arra gondoltam hogy nem alszik, nem tud olvasni és újabban rendszeresebbek nála a pánikrohamok. Az is éppen eléggé kikészít, de most nem arra gondoltam. Nem tudom hogyan magyarázzam el, mert én sem értem igazán, de... Vannak ilyen bevillanó megérzéseim amikor megérintek valakit. Tegnap este... - zavaromban elvörösödtem. – Tegnap megcsókoltam Stiles-t, és...

- Végre. – Scott arcára őszinte boldog vigyor ült ki.

Normális esetben erre igazán lányosan visongtam volna egy sort, de jelenleg túlságosan aggódtam ahhoz, hogy annak örüljek, hogy Scott így reagált a hírre.

- Akkor nem éreztem semmi furcsát, de most amikor hozzáértem... - borzongva gondoltam vissza arra a pillanatra amikor hozzáértem. - Valami nem jó, Scott. Olyan mintha...

Elhalt a hangom, és zavartan néztem rá. Scott tett egy kis lépést felém és megfogta a könyököm.

- Mintha? – nógatott.

Beharaptam a számat. Tudtam, hogy nagyon hihetetlenül és idiótán fog hangzani amit mondani fogok, de száz százalékig biztos voltam benne, hogy valami nem stimmelt vele. És nem csak emberi betegség szinten. Hanem természetfeletti szinten. Bele se akarok gondolni az mit jelent. Egyelőre csak egy dologra tudok koncentrálni. Kis lépésekben haladunk. Először is ki kell derítenem hogy miért érzek így, és utána rendbe kell hoznunk. Muszáj.