Paranormal {Teen Wolf fanfiction} (Clarity 2)

~22~

Fizikailag fájt hagyni, hogy Melissa felvigye Stiles-t az emeletre, és amikor a tekintetünk találkozott a lépcsőfordulóban amikor átnézett a válla felett, azt hittem spontán öngyulladást fogok bemutatni a sok érzelemtől ami elborított, de nem akadályoztam meg, hogy Melissa elvigye tőlem. Mert miközben én megkönnyebbülten sírtam bele a vállába, a Nogitsune lelépett. A Nogitsune, aki még mindig úgy nézett ki, mint Stiles. És magával vitte Lydiat.

Utáltam magam, amiért nem figyeltem oda eléggé, de abban a pillanatban akár egy meteor is becsapódhatott volna és kinyírhatta volna az egész bolygót, azt sem vettem volna észre. Abban a pillanatban csakis Stiles létezett.

Újfent a konyhaasztalnál ültünk, a könyököm az asztalon, az arcom a tenyeremben, a szemeim csukva.

- Nem tudjuk hova vitte.

- Mi van ha pontosan ezt akarja?

- Teljesen mindegy, mert nála van Lydia.

- Meg kell találnunk.

- Általában Lydia az aki megtalál nekünk embereket. – sóhajtotta Scott.

- Nem csak Lydia képes rá. – jött a válasz Deaton-től.

Lassan fújtam ki a levegőt, a szemem még mindig szorosan csukva. Amióta Lydiat elrabolta a Nogitsune, azon voltam, hogy valahogy megérezzem. Hogy valahogy előhúzzak egy emléket, egy pillanatképet, bármit a jövőbel kapcsolatban. De akár egy rendszám vagy egy utca cím is tökéletes lett volna, de semmi sem történt. Az agyam üres volt, és mintha röhögött volna rajtam, hogy még erre sem vagyok képes. Ismét haszontalan vagyok.

Szinte hallottam a Nogitsune hátborzongató nevetését, ahogy azon röhög hogy megint ő nyert. Nem figyeltem eléggé. Hagytam nyerni.

Visszakaptuk Stilest. Elvitte Lydiat.

A rohadék.

- Wen? – szólított meg Scott halkan, óvatosan, mintha attól félne, hogy a hangjára összeroppanok mint egy ropi.

- Nem tudom hogy kell. – suttogtam, a hangom megtört. – Nem tudom tudatosan használni. – motyogtam bele a tenyerembe. – Nem tudom, Scott, sajnálom.

Lydiaról van szó. Meg kell találjuk. Akármit tehet vele a Nogitsune, és még csak a rendőrséget sem hívhatjuk fel. Mégis hogy a francba magyaráznánk el bárki másnak a Sheriffen kívül, hogy miért van kettő Stiles-ból, az egyik miért gonosz, és miért rabolta el Lydiat?

Zsongott a fejem túl sok minden történt az elmúlt pár napban amit egyszerűen nem tudtam hogyan feldolgozni, és még mindig sajgott a nyakam attól, ahogy Scott felszakította.

- Hé, semmi baj. – suttogta lágyan Scott, mire kikukucskáltam az ujjaim között. Ő, és Deaton is úgy néztek rám, mint akik pontosan tudják hogy mindjárt szétesek.

De nem csúszhattam szét. Még nem. Még mindig életben volt a Nogitsune, még mindig hozzá volt kötve Stiles-hoz, és Lydia még mindig el volt rabolva. Most nem omolhatok össze. Arra ráérek akkor, amikor már minden puzzle a helyére került. Amikor mindennek vége van.

- Próbálkozom. – szólaltam meg, és nagyot nyeltem. – Esküszöm nagyon próbálkozom, de...

- Wen. – szakított félbe Scott. Könnyes szemekkel néztem fel rá. Halványan elmosolyodott. – Miért nem mész fel Stileshoz egy kicsit, hm? Megnézni hogy van? – kérdezte, és a hangja óvatos volt, mintha törékeny lennék. De talán az is voltam. – Beszélj vele. Utána kitaláljuk, hogyan segítsünk neked a keresésben, oké?

Deatonre néztem, és már készültem tiltakozni, de a doki is megrázta a fejét.

- Attól nem leszünk előrébb ha rástresszelsz. Scott-nak igaza van. Menj fel egy kicsit, és amikor már nincs túl nagy hangzavar a fejedben, akkor gyere vissza.