Paranormal {Teen Wolf fanfiction} (Clarity 2)

~20~

Nem aludtam valami jól.

Valahányszor lehunytam a szemem, mindig a Nogitsune jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy néz rám a beesett szemeivel. Mintha csak azért jelenne meg, hogy idegesítsen, hogy a képembe röhögjön hogy a mai csatát ő nyerte.

De a háborúnak még nincs vége. Stiles biztosított róla, hogy tudjam, még ő is játékos. A tervem működni fog. Akkor is ha nyavalyás Peter Hale segítsége fog kelleni hozzá. A legutóbbi találkozásunkkor se nyerte el a szívem, és valahogy úgy éreztem most se fogja.

De bármit Stiles-ért.

Egész éjszaka forgolódtam. Ragaszkodtam hozzá, hogy lent aludjak a kanapén, amíg ők ketten fent alszanak Scott szobájában. Épp elégszer szakítottam őket félbe az elmúlt pár órában, örültem neki hogy egy kis ideig kettesben vannak. És egyébként sem volt kifejezetten kényelmetlen a kanapé, csak álom nem jött a szememre.

Időnként kiájultam egy fél órára, aztán megint ébren voltam és azt figyeltem ahogy a hold fénye játszik a plafonon, a kinti faágak mozgásától.

Amikor utoljára egy kanapén feküdtem, Stiles volt velem. Fölöttem, rajtam, hogy pontosak legyünk. Ha lehunyom a szemem és koncentrálok, akkor érzem az érintéssét a bőrömön, ahogy az ujjaival végigkövette a gerincem vonalát.

A következő pillanatban megint bevillant a Nogitsune és kínomban felnyögtem, aztán átfordultam a másik oldalamra.

Nyilván, azok a fél órák amikre kiájultam időnként az éjszaka folyamán, semmire sem voltak elegek. Úgy keltem fel mint aki fél lábban a sírban van. Úgy is nézhettem ki, abból kiindulva, hogy Kira milyen arcot vágott amikor összefutottunk a fürdőben.

Miután kellőképpen összeszedtem magam, és ellenőriztem az üzeneteimet, továbbra sem érkezett semmi, leültünk a konyhaasztal köré átbeszélni a tervet.

Kira mellettem ült, elég közel ahhoz hogy a könyökével néha meglökje az enyémet, és küldjön felém egy bíztató pillantást vagy mosolyt. Scott velünk szemben ült, és a tenyerét végighúzta az arcán, mint aki már előre le van fáradva.

- Biztos nem tudjuk Peter nélkül csinálni?

Elhúztam a számat.

- Pont annyira nem akarom belevonni, mint te, de ki mást tudunk megkérdezni, aki tudja hogyan kell alfaként valakinek az emlékeiben kutatni? – sóhajtottam.

Scott lehajtotta a fejét az asztalra és motyogott valamir arról hogy "már megint minden Peter-höz jön vissza". Mielőtt megkérdezhettem volna jól van-e, csörögni kezdett a telefonom. Egy pillanatig elkerekedett szemekkel bámultam a készüléket az asztalon, ahogy világítva rezgett, a képernyőn Lydia nevével. Aztán olyan gyorsan vetődtem rá, hogy majdnem felborítottam az egész asztalt. A szívem a torkomba ugrott ahogy remegő kézzel rányomtam a fogadás gombra, és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Lydia? – kérdeztem remegő hangon, és Kira megragadta a karom, amiért igazán hálás voltam, mert olyan gyorsan vert a szívem hogy félő volt elvágódok bármelyik pillanatban. A szorítása a karomon itt tartott a jelenben.

- Hé, Wen. – hallatszott a barátnőm hangja a vonal másik feléből. – Megtaláltuk.

Felálltam, magammal húzva a döbbent Kirat is, miközben Scott folyamatosan azt kérdezgette tőlem hogy "mi az? mit mond?" így elvéve a fülemtől kihangosítottam a hívást és az asztalra dobtam a telefonom.

- Lydia. – szólt bele Scott, a készülék fölé hajolva, én meg a mellkasomra szorítottam a tenyerem, mert attól féltem a szívem áttöri a bordáimat és az asztalon landol a mobilom mellett. – Hol vagytok?