Újra miattad.. [2] [Befejezett]

16.

Max Verstappen

[Visszaemlékezés]

- De ez nekem nem fog menni!- álltam a gokártom mellett és néztem.

Rémülten néztem azt a tárgyat ami miatt több zúzódásom, és sérülésem van. Baleseteztem a gokártommal két napja. Kiengedtek a kórházból ma, de olyan színtű fájdalmaim vannak még, hogy azt nem tudom leírni. A legjobb lenne most egy ágyban feküdni, hogy ne fájjon ennyire. Viszont apa ezt figyelembe sem vedte és kihozott a pályára, hogy gyakorolni tudjak. Nem akartam beülni. Semmi féle képpen nem akartam nagyobb fájdalmat okozni magamnak.

- Ne legyél ilyen nyápic! Ülj be abba a gokártba!- üvölt rám. A sírás szélén állok, de még mindig nem csináltam azt amit mondott. Még mindig nem akartam beülni. Tartottam magam ahhoz, hogy nekem mindenem fájt..

- Apa fájdalmaim vannak! Nem tudok beülni!- ordítok vissza de apát ezt nem érdekelte mert karon ragadott ami miatt felsziszentem, és úgy rakott bele a gokártba. A fejemre nyomta a sisakot majd elindította a gokártot.

- Indulj el!- morogta nekem fenyegetően. Egy fájdalmas sóhaj hagyta el a számat amikor megmozdultam azon a kis helyen. A sisakomat megigazitottam, majd elindultam a gokártal. Nem mertem apával veszekedni.. megint az lesz mint múltkor..

Annyira szeretnék néha egy normális családba tartozni.. annyira irigylem azokat az embereket akik jóban vannak az apjukal.. Akikre nem erőszakolnak rájuk mindent...

A lábam amivel a gázt kellett nyomnom iszonyatosan fájt. Alig bírtam nyomni. A jobb karom pedig még jobban fájt ahol apa megszórított. A fájdalomtól nem tudtam koncentrálni, hogy merre megyek. Nem tudtam arra figyelni, hogy tökéletesen vegyek be egy kanyart, hogy figyeljek mindenre is. Rosszul voltam. Emlékszem a balesetre, ezért lassabban vettem be a kanyarokat. Úgy éreztem, hogy egyre jobban szűkül össze a hely, hogy egyre nehezebben tudok levegőt venni. Egyre nehezebben ment a látás, és az hogy jól menjek. Nem ment, már ott voltam hogy megállok, hogy feladom a francba.

Nem akartam mégegyszer végigmenni a pályán mert fájt mindenem egyes mozdulatom. Kibaszottul fájt, de én csak mentem a pályán és mentem mert apa nem hagyta hogy megálljak. Egyre jobban lettem rosszul, még nehezebben ment a látás.. Nehezen vettem be a kanyarokat és nagyon lassulni kezdtem. Nem ment...és nem is fog így menni.. fokozatosan lassultam mert kezdtem sötét foltokat látni. A szám kiszáradt, a szívem gyorsan vert és mindenem fájt.. aztán egy pillanatban minden elmúlt.. elmúlt a fájdalom, a rosszul lét, csak én és a feketesség voltunk. A nyugalom.. ahol nem halottam már apa hangját, ahol minden olyan békés volt.. legszívesebben örökre ott maradtam volna. Soha többet nem kellett volna látnom apát, vagy ezt az egészet végig csinálnom.. minden jobb lett volna ha aznap meghalok, és az orvosok nem tudnak újraéleszteni...

Mennyi problémám megoldódott volna..

Mennyi problémával kevesebb lett volna..

.