Két bal lábbal melletted

Hetedik fejezet

EMMA

🎵Noah Kahan - Fine

A tegnapi napom förtelmes volt, ezért ma végképp nehezemre esik kikelni az ágyból. És idén sajnos nem ez az első alkalom, hogy meggyűlik a bajom a reggeli órákkal. Mióta Leo konkrétan egyik pillanatról a másikra kitakarította magát a lakásomból, valamint az életemből, valahogy már nem vagyok a régi. Eddig mindig motiváltan ébredtem, elmentem futni ( igen, önként és dalolva!), aztán bementem dolgozni és hoztam a tőlem elvárt nagyágyú szintet. Most már minden reggel egy szenvedés és nem csak azért, mert harmincéves koromra a derékfájdalom lett a legjobb barátom, hanem azért is, mert nem látom értelmét a napjaimnak: monotonok és már semmiben nem lelem élvezetem. Azaz majdnem semmiben, mert Donnal az a bár előtti beszélgetés, valamint a kajakozás talán a két legjobb dolog, ami ebben az évben történt velem.

Tegnap viszont anyukám telefonhívására keltem, amiben köszönés helyett ezt kérdezte: Tudod, ki nyaral még Írországban? Csak ekkor kezd így egy beszélgetést, ha Flynnről kíván beszélni. Én azonban nem méltóztatok vele lefolytatni a hatszázadik Miért nem beszélsz már Donovannal? című kétszemélyes színdarabot, aminek a végső mondata így hangzik: Pedig olyan szép gyerekeitek lennétek! Anya sokat aggódott, amikor elveszítettem a szüzességem, de jó tudni, hogy nem csak a testem, hanem anya szerint is kiváló ötlet lenne ágyba bújni Donnal.

És, hogy miért utálom az ilyen és ehhez hasonló hívásait? Mert folyamatosan emlékeztetnek arra, mekkora baklövésnek lettem az elkövetője hat évvel ezelőtt. Nem akartam letiltani Dont, hirtelen haragból tettem, gyávaságból és azóta se nyertem vissza a bátorságom. Minél tovább maradt tiltva, annál kevésbé volt merszem feloldani és visszalépni az életébe. Szétmar a bűntudat belülről, hogy szó nélkül otthagytam a legjobb barátom, aki sosem hagyott cserben, most pedig mindennél jobban azt kívánom, hogy onnan folytathassuk, ahol abbahagytuk. Azaz picit korábbanról: például mielőtt megcsókoltam, vagy netán mielőtt azt mondta nekem, hogy hagyjuk békén egymást.

Ó, valamint ezekben a beszélgetésekben szűnni nem akaró téma, hogy Mi újság Leoval? Nos, Anya, nem tudom, hogy érzi magát az a féreg, mert rohadtul nem mondta el nekem, csak felszívódott. Leo egyébként egy visszavonult vívó, aki -szerencsére- már nem áll szerződésben a cégünkkel.

És én, mióta ő nincs az életemben, valahogy elvesztettem az iránytűmet.

De persze ezt nem mondom el anyának. Már csak azért sem, mert ha kiderülne, hogy Don volt az egyetlen, akivel valaha őszintén beszéltem az érzéseimről, biztosan folytatódna a "Miért nem beszélsz már Donovannal?" című előadás. Csak ezúttal valami sírós melodráma verzióban.

De lehetséges, hogy igaza van. Talán Don az egyetlen ember, akitől nem félnék megkérdezni, hogy mit tegyek. Talán most kéne, amikor még nem késő. Vagy talán már az. Ki tudja?

Ahogy tovább vergődöm az ágyban, a tegnapi nap többi rémálomszerű eseményei is újra és újra lejátszódnak a fejemben. Mert nem elég, hogy anya telefonhívása már kora reggel tönkretette a hangulatomat, de később még egy e-mail is érkezett a főnökömtől, amitől végképp összezuhantam.

A levélben arról írt, hogy az egyik fontos ügyfelünk, aki évek óta szoros kapcsolatban áll a cégünkkel, fontolgatja, hogy szerződést bont velünk. Pontosabban velem. Azt üzente, hogy az ügyfél elégedetlenségét fejezte ki az utóbbi időben nyújtott teljesítményem miatt, és bár eddig mindig remek visszajelzéseket kaptam tőlük, mostanra eljutottak oda, hogy talán másik cégnél keresnének partnert.

Ahogy olvastam a főnököm szavait, éreztem, hogy elsápadok, ahogyan kifut a vér az egész testemből. Azonnal felébredt bennem a pánik, és elkezdtem visszapörgetni az elmúlt hónapok eseményeit, hogy vajon hol hibázhattam. Hol veszítettem el azt a lendületet, amit korábban mindig meg tudtam őrizni? Az első gondolatom az volt, hogy persze, Leo távozása óta valami megtört bennem. Azóta már nem találom azt a szenvedélyt, amit régen minden nap magammal vittem a munkába.