Két bal lábbal melletted

Ötödik fejezet

EMMA

🎵Chance Peña - Fele it all

A klub előtti friss levegő hűsítően csap meg, ahogy kilépek az ajtón, és azonnal meglátom Donovant a padkán ülve, egy pohár vízzel a kezében. Az este még tele van lehetőségekkel, de valahogy mégis nyugtalan vagyok. Tudom, hogy valami nincs rendben vele, és a tengerparti szél csak még inkább felerősíti ezt a nyomasztó érzést.

Az utca szegélye mellett megállva egy pillanatra elmerülök abban a gondolatban, hogy talán vissza kellene mennem a bárba, azonban valami mégis arra késztet, hogy közelebb lépjek hozzá. Leülök mellé, és óvatosan a combjára teszem a kezem, jelezve, hogy itt vagyok, ha beszélni szeretne. Donovan lassan felém fordítja a fejét, a szemei kissé ködösek az alkoholtól, de a tekintetében ott van az a jól ismert melegség, ami mindig is megnyugtatott.

– Minden oké veled? – kérdezem halkan, a kezét lágyan simogatva. Az érintése alatt megérzem, hogy feszült, viszont nem húzódik el, ami jó jel.

– Jól vagyok – feleli egy halvány mosollyal, de a szemei árulkodóan komorak maradnak.– Csak kezdtek egy kicsit a fejembe szállni az italok.

– Tudod, Don, ha valami bánt, itt vagyok. Meghallgatlak – mondom neki biztatóan, és közben figyelem, ahogy lassan összekapcsolódik a tekintetünk. Ez az a pillanat, amikor az igazság talán a felszínre törhet.

– Én a szomorú típusú részeg vagyok – jegyzi meg, és a mosoly egy pillanatra sem tükrözi a belső világát.

– Tudom, Don – válaszolom, és közelebb hajolok hozzá. – Emlékszem. És most mi bántja a részeg kis lelkedet?

Egy hosszú, mély lélegzetet vesz, mintha fel akarna készülni arra, amit mondani készül. A kezemre néz, amit az övére helyeztem, majd felpillant rám, a tekintetében egy csipetnyi fájdalommal és őszinteséggel.

– Nem egyértelmű? – kérdezi csendesen, és a kérdés tele van olyan súlyos érzelmekkel, amiket még én sem tudok azonnal megfejteni. Látom, hogy küzd azzal, hogy megfogalmazza, mi zajlik a fejében, és ez a csend beszédesebb mindennél.

– Nem, nem az, Don – válaszolom, és egy halvány mosolyt próbálok csalni az arcomra. – Szóóóval... csupa fül vagyok. Hallgatlak.

– Csak akkor, ha te is – mondja végül, és a szavai mögött ott van az a vágy, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy megértsük egymást. – És te kezdesz.

Ahogy ránézek, érzem, hogy itt van az a pillanat, amire a megérkezésünk óta vártam. A pillanat, amikor végre megnyílhatunk egymás előtt, amikor talán megtudom, miért van szüksége erre a kikapcsolódásra annyira, mint nekem. És remélem, hogy én is készen állok arra, hogy egy kicsit jobban megmutassam neki, mi zajlik bennem. Azonban mielőtt kitálalnék neki az elmúlt időszakomról, ismét rápillantok és végigmérem. Magamba szívom a látványát. Mindig is vonzott valami különleges benne, ami sosem hagyott nyugodni. Nem az a tipikus szépfiú, akit az ember azonnal észrevesz a tömegben, de van benne valami mély, nyers vonzerő, ami egyre inkább kibontakozott az évek során. A barna haja, ami néha kicsit kócosan hullik a homlokába, épp annyira vonzó, mint a szemei, amelyek mintha mindig a lelkem legmélyére látnának. Donovannak karakteres, erős arcvonásai vannak, amelyeken az évek finoman, de egyértelműen nyomot hagytak. A fiatalkori báj helyett most már a férfiasság sugárzik belőle, ami még vonzóbbá teszi számomra. Az arcán megjelenő néhány apró ránc, amik a nevetésekor még jobban láthatóvá válnak, csak fokozzák az összképet. Ahogy most itt ül mellettem, a padkán, egy kis fáradtsággal a szemeiben, olyan embernek tűnik, aki sokat látott és sokat megélt, de mindezt méltósággal viseli.