Két bal lábbal melletted

Tizenegyedik fejezet

EMMA 

🎵 Adele - Love in the dark 

∿ 6 évvel ezelőtt ∿

El sem hiszem: Donovan Flynn holnap egy életre leköti magát. A Don, aki mellett felnőttem, a kisfiú, aki már akkor az én kezemet szorongatta, mikor még csak totyogni tudott. Másnap azonban mégsem velem cserél gyűrűt, nem mellettem esküszik majd -azaz fizikailag de, hiszen én vagyok a tanú-, és nem nekem ígéri magát, amíg a halál el nem választ, hanem Naominak.

Nem merném őszintén azt állítani, hogy Flynn bármelyik barátnőjét kedveltem volna, azonban eleinte szinte aranyosnak tartottam a mennyasszonya rajongását iránta. De ez akkor volt, amikor még csak nem is jártak együtt. Akkor, amikor én buta azt hittem, senki nem tudja lecsapni ezt a pasit a kezemről -pedig mégcsak nem is volt az enyém. Hogy miért? Mert sosem volt annyi bátorságom, hogy elmondjam neki: szerelmes vagyok belé. Hogy elmondjam neki, szeretem, és már akkor is szerettem, amikor azt sem tudtam, mit jelent ez a szó. Hogy szeretem minden hibája ellenére, hogy minden idétlen vicce megdobogtatja a szívem, hogy ő a legodaadóbb ember, akivel valaha találkoztam. Hogy rajongok minden egyes mozdulatáért, hogy szeretnék elveszni a gesztenyebarna szemeiben. Hogy azt kívánom, az előbb említett csodás szempár bárcsak mindig rám szegeződnének. Minden egyes mosolya, minden apró, nem is annyira észrevehető gesztusa az a varázslat, amire mindig is vágytam. Elképesztő látni, ahogy a világ vele együtt él, és én az oldalán figyelem, ahogy minden pillanatban ragyog. Amikor csak beszél, úgy érzem, mintha a szavai közvetlenül az én szívembe íródnának. Minden barna hajtincs, minden fanyar mosoly, minden kedves bókja, mind-mind beleivódott az életembe, mint valami lemarhatatlan festék. És az igazság ez: soha nem is akarnám lemarni.

Most, ahogy az esküvőjük napja közeledik, egyre inkább olyan, mintha az egész világ összeomlana körülöttem. Mert itt vagyok, csendben szenvedve, miközben látom, ahogy a jövő, amiről mindig is álmodtam, másvalaki számára valósággá növi ki magát. Én csak egy árnyék maradok, aki beleszeretett egy illúzióba, ami sosem volt elérhető. Legalábbis nem számomra. Érzelmeim, amiket sosem voltam képes szavakba önteni, most végleg eltemetődnek a szívem mélyén. És míg ő egy másik nő oldalán fogja színesíteni az élet vásznát, én itt maradok, próbálva elfogadni, hogy az én történetem egyedül csak a háttérben játszódik tovább. Az a szeretet, amit mindig is éreztem, most csak egy fájó emlékké válik, egy elfeledett dallam lesz csupán, amit csak a szél sodor el messzire, ahonnan már senki fülében sem csenghet.

Bánatom azonban nem a legfontosabb jelenleg, hiszen a szertartás előtti utolsó estén Donnal ismét úgy teszünk, mintha tinédzserek lennénk és a már jól bevált szakító-túránkra indulunk. Tizenhat éves korunk óta mindkettőnknek van egy bevált program együttesünk a másik számára, ha éppen egy kapcsolatot gyászol. Nos, mivel kettőnk közül már csak én fogok különböző szakításokon keresztülmenni, így úgy döntöttünk, hogy ő ma vesz részt az utolsó ilyen kis "kirándulásán".

Tehát a programterv: a bolhapiacon azon fogunk versenyezni, ki találja a legbizarrabb műtárgyat vagy legkomikusabb retro relikviát. Általában ilyenkor mindig valami igazi kincsre akadunk – mint az a neonrózsaszínű műanyag elefánt, ami azóta is a polcomat ékesíti. Minden egyes apró tárgy, amit vásárolunk, csak egy újabb darab a mi közös „szakító-múzeumunkban", amelyet később, amikor végül túl vagyunk a nehézségeken, mindig visszanézhetünk ezzel mosolyt csalva a szingli arcainkra.

Az esti mozi nem lesz más, mint a legrosszabb, legelcsépeltebb, de mégis szerethetően rossz filmek sorozata. Amíg a vásznon lévő történet elképesztő kliséi és szörnyű szövegei közepette röhögünk, néha már az is vicces, hogy mekkora hatást gyakorol ránk ez az egész „kínzó" szórakozás.