A Határ túloldalán

1. Fejezet

- Hé Kimberly!- Szólt a szobatársam, Lucy.

- Igen?- Néztem az ajtóban álló lányra.

- Nem jössz el a kávézóba velünk?- Kérdezte de ebben a pillanatban megjelent mögötte Josh az egyik fiatal felügyelő.

- Nem megy, ugyanis egy házaspár kíváncsi rá.- Mosolygott.

- Oh oké.- Tűnt el az előbbi lelkesedése majd elment.

- Gyere.- Nyújtotta a kezét Josh bátorítóan de én nem mozdultam az ágyamról.- Mi a baj?- Gugolt le elém a szemem fürkészve.

- Nincs szükségem rendes családra. Nekem ti vagytok a családom.- Tördeltem az ujjaimat. Josh nyugtatásképp csak szorosan megölelt.

- Tudom, hogy félsz de bízz bennem. Jó lesz.- Szorította meg bíztatóan a vállaim.- Menjünk.- Húzott fel ültemből és elindultunk a földszintre.

A társalgóba belépve láttam meg az ismerős viszonylag idős férfit és egy korban hozzá közel álló szőke hajú nőt.

- Heló. Sue vagyok ő pedig Russ.- Mutatta be magukat a nő, fülig érő szájjal.

- Üdv.- Mosolyogtam.

- Nos én magatokra is hagylak, ismerkedjetek.- Ment el Josh.
Le ültem a házaspárral szemben.

- Kimberly vagy ha jól tudom.

- Csak Kim. És ne haragudjanak a tegnapi miatt.

- Rendben Kim. Nekünk van egy 18 éves fiúnk, Nathan. - Mondta Sue.

- Nathant is örökbe fogadták?- Kérdeztem kíváncsian ugyanis ha van egy saját gyerekük, akkor miért fogadnak örökbe valakit.

- Nem, őt én szültem.

- Értem.- Bólintottam.

- Mesélsz magadról, Kim?- Kérdezte Russ kicsit előrébb hajolva.
Látszólag érdekelte.

- Persze. 16 éves leszek jövőhéten. Szeretem a nyuszikat, főleg a lógó fülüeket. Olvasni szoktam szabad időmben.- Meséltem ami eszembe jutott de közbe vágott Russ.

- Miket olvasol?

- Hát ilyen ifjúsági irodalmat és krimit leginkább. És fotózni is szeretek.- Egy kis csend keletkezett amit én törtem meg.- Mást nagyon nem tudok mondani magamról.

- Ennyi nekünk elég is.- Küldött bátorító mosolyt a nő.- Mit gondolsz, szeretnél eljönni velünk haza?- Kérdezte izgatottan de egyszerre félve is. Egy kicsit elgondolkoztam. Ebben az árvaházban nőttem fel, itt vannak a barátaim, az emlékeim. De végülis miért ne próbálhatnánk meg.- 3 hetes próbaidőszakon kell átmenni és csak az után döntünk, hogy hogyan tovább.

- Mi szívesen látunk a családunkban.- Mondta Russ. Mielőtt válaszolhattam volna Josh nyitott be.

- Na, hogy döntöttetek? Velük tartasz Kim?- Három kíváncsi szempár meredt rám válaszra várva.

- Igen.- Álltam vigyorogva Josh mellé.

- Remek. Akkor holnap jöhetnek érte.-  Intézte szavait a házaspárnak.

Miután kettesben maradtunk, sóhajtva nézett rám josh.

-  Mi az?- Ráncoltam a szemöldököm.

- Ne legyen az mint az utóbbi 3 alkalommal.- Utalt arra, hogy az előző 3 család akiknél ugyanez a próbaidőszak volt, a végén mindig itt kötöttem ki.

- Talán nem bírsz?- Tettem csípőre a kezeim, felvont szemöldökkel.

- Tudod, hogy te vagy a kedvencem.- Borzolta össze a hajamat.

- Ezért jövök mindig vissza.- Nevettünk.

- Na menj, pakold össze a cuccaid.- Nyitotta ki nekem az ajtót.

A szobámba visszatérve elkezdtem először a ruháimat pakolni. Már húztam be a bőrönd cipzárját amikor Lucy rontott be.

- Úristen el sem hiszed....várj, miért pakolsz?- Lassított.

- Úgy tűnik új családba kerülök.- Mondtam semlegesen.- De ígérem visszajövök, ahogy eddig is.- Öleltem meg.

- Nehogy! Páros lábbal rugdoslak vissza ahoz a családhoz.- Mondta komolyan de én nem bírtam ki nevetés nélkül.- Na segítek pakolni.

Kapcsoltunk zenét és minden cuccomat elpakoltuk dobozokba. Nem volt sok minden, csak 2 doboznyi dolog.
Utána lementünk vacsorázni és végül aludtunk.

Másnap reggel korán keltem. Lucy csendesen szuszogott mellettem, miközben a nappali félhomályában kémleltem a plafont. Képtelen voltam visszaaludni, így lassan kimásztam az ágyból, ügyelve, hogy ne ébresszem fel.

Ahogy kiléptem a szobából, Josh már lent várt a konyhában egy gőzölgő bögre kávéval és egy halvány mosollyal az arcán.

- Korán felkeltél – jegyezte meg, miközben leült mellém. – Izgulsz?

- Nem is tudom – vontam meg a vállam. – Nem is izgulok, inkább csak furcsa az egész.

Josh bólintott, mintha pontosan értené, amit érzek. Ő már látta, ahogy többször is csomagolok és próbálkozom új családokkal, hogy aztán végül mégis visszatérjek ide. Tudta, hogy milyen nehéz ez számomra.

- Nézd, ha bármi gond van, azonnal hívhatsz. Nem kell végigcsinálnod, ha nem érzed jól magad – mondta Josh, a szokásos nyugodt, biztató hangján.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

Miután gyorsan megreggeliztem, visszamentem a szobámba, hogy összekészítsem az utolsó dolgaimat. Lucy még mindig aludt, de amikor meghallotta a zörgést, lassan felébredt.

- Ma van a nagy nap, mi? – kérdezte ásítva, miközben kicsit kócosan feltápászkodott.

- Igen. Ma jönnek értem – bólintottam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de próbáltam magabiztosnak látszani.

Lucy segített lecipelni a dobozokat a földszintre. Amint megérkeztünk a társalgóba, Russ és Sue már ott vártak. Sue szorosan ölelte magához a táskáját, mintha az megnyugtathatná, Russ pedig egy barátságos mosollyal üdvözölt.

- Készen állsz, Kim? – kérdezte Sue vidáman, bár hangjában volt némi idegesség is.

- Igen, azt hiszem – válaszoltam, bár a szívem egy kicsit gyorsabban vert, mint szerettem volna.

Miközben elköszöntem mindenkitől, Lucy halkan odasúgta, hogy ne felejtsem el, amit mondott: nem szabad visszajönnöm, hanem meg kell próbálnom. Josh utoljára még szorosan megölelt, és a fülembe suttogott.

- Bármi baj van, visszavárunk.

- Oké.- Öleltem szorosabban.

- Jó lesz – biztatott. – Csak légy önmagad, és minden rendben lesz.

Bólintottam, és még egy utolsó pillantást vetettem az otthonra, mielőtt beszálltam Russ és Sue autójába. Az úton csendesen ültem, néha-néha rápillantva a tájra, ami lassan változott körülöttünk. Az otthon távolodott, egy új fejezet pedig közeledett, de még nem tudtam, hogy mi vár rám.