Az én történetem

Második fejezet

8 évesen

Anyuék válása óta eltelt három hónap, vagyis október van. Még mindig mama és papa házában lakunk. Már születésem óta szeretek ott lenni. Apát kéthetente hétvégén látjuk. Ha anyánál voltunk hétvégén, akkor kedd délután elmegyünk apához. Viszont, ha apunál voltunk szombaton és vasárnap, akkor csütörtök délután találkozunk.

Miután megvették a házat apa a barátnőjéhez költözött. Már augusztusban megismertük apa kiszemeltjét. Marcsi a neve, kedves velünk, van kettő fia. (Az idősebbikkel ugyan akkor van a születésnapunk, csak ő idősebb nálam.) És, hát úgy néz ki, szereti apát. De, ha apát megbántja én is meggondolom párszor, hogy kedves legyek e vele.

Anya a „válásuk" (papír formában még nem történt meg) után kb. egy-kettő hét elteltével meg akarta beszélni apával ezt az egészet. Hiányzott neki. De apa nem akart újra kezdeni. És hát ennyi.

Nyáron anyuval és apuval ugyan annyit találkoztunk. A suli elkezdésével, visszaállt minden a kerékvágásba. Annyi a különbség az eddigi évektől, hogy nincs anya MEG apa. Csak ANYA és APA van.

Elég nehezen viseltem el ezt az egészet, és még talán Viki is. Mondjuk ő kicsi, inkább azt hallottuk, hogy hiányolja apát. Én kicsit haragudtam anyára, de még apára is. Nem tudtam elfogadni. Miért, el kellett volna fogadnom? Ők voltak a családom, és rajtuk is múlt a család sorsa. Ők így akarták. Jó, és tőlem megkérdezték mit akarok? Igaz ebbe nincs beleszólásom gyerekként, de akkor is. A sok jó emlék, amit együtt éltünk át, minden elveszett. Eltűnt és megszűnt. Már csak emlék. De én nem akarom, hogy emlék legyen. Miért nem lehetne a jelenem? Elvették tőlem azt, amit a legeslegjobban szerettem. Voltak már előtte is nézeteltérések, de visszatalált mindenki a másikhoz, a családjához. De itt elbuktak, mi mind elbuktunk.

Nem igazán voltak konfliktusaink az ősz kezdetével. Nem is bántam és szerintem senki sem. Mindenkinek megvolt a saját baja. Lehet, hogy volt vitatkozás, csak mi nem tudtunk róla. Igazából azt sem bántam.

Ha emlékezetem nem csal, október végén itt voltunk apáéknál. Az ágyon ültünk, ugyanis apáék beszélni szeretnének velünk. Életem ismét egy újabb fordulóponthoz ért.

- Hát hol is kezdjük – nézett apum Marcsira.

- Van egy kisbaba a pocakomba – mondta Marcsi.

Borzasztóan örültem neki, hiszen lehet még egy kis tesóm. Egy aranyos baba, aki az én testvérem lesz... egy másik anyukától. Ismét megtöltötték az agyamat a rengeteg gondolat. Ez nem volt kicsit korai? Ő milyen baba lesz? Hiszen nem fogom annyit látni, mert nem lakunk együtt. Boldog lesz? Apa fog majd tudni ugyanannyit foglalkozni velünk is?

Amikor márakkorra lett, hogy már az ultrahangon is lehetett látni, kiderült, hogy nem egybabáról van szó. Hanem kettőről. Később már az is kiderült, hogy kisfiúk.

"Hamarosan érkezik a folytatás."