Az én történetem

Negyedik fejezet

10 évesen

Életemben most éreztem elsőnek azt, hogy igazán szerelmes vagyok egy fiúba. Levinek hívják.

Június 30-án történt az, hogy beszélgettünk. Elég sokat. Nekem egy kicsit különös volt, hogy ennyit beszél velem. Mintha valahonnan fújna a szél. Igazam is lett. Megkérdezte ki tetszik nekem. Akkor nem tetszett senki, de volt már annyi eszem, hogy nem véletlenül teszi fel a kérdést. Ezért annak a fiúnak mondtam a nevét, aki „tetszett" nekem egy hónappal azelőtt. Aztán elmondta, hogy tetszem neki. De ide még visszakanyarodunk, egy kicsit később.

Nekem azelőtt sosem volt „barátom". Fogalmam sincs, hogy ez így milyen. Volt néhány barátnőm, akiknek már volt barátjuk, de nem voltak azok valami hosszú párkapcsolatok. Mégis azt éreztem, hogy én emiatt kilógok a sorból. Ami hatalmas nagy butaság. Ha visszamehetnék a múltba, semmin nem változtatnék... Illetve egyetlen egy dolgon.

Borzasztóan szerelmes lettem. Azt hittem azért, mert megismertem és a lelkébe szerettem bele. Úgy gondoltam, ő tényleg olyan amilyenek mutatja magát. De mekkorát tévedtem.

Elvakított a szerelem rózsaszín köde. Ő volt az első olyan fiú, aki nem csúfolt. Ez nekem teljesen új volt. Foglalkozott velem. Meghallgatott, hogy milyen problémám van, segített egy kicsit. Nyugodtabb voltam, amiért tudtam, hogy van valaki akire számíthatok. Számomra akkor az teljesen új volt. Azt mutatta nekem, hogy fontos vagyok neki, és én elhittem.

Ezen a ponton alakult ki a kötődési zavarom.

Olyan szerelmes voltam, hogy azt hittem megőrülök. De pontosan mi is történt?

Amikor szerelmet vallott nem vettem észre azt a bökkenőt. A mondat, úgy hangzik, hogy „Réka és te". A mondat, ami örökre az emlékeim között lesz.

Ha ez a mondat eszembe jut, egy rossz fájó érzés. Mégpedig azért, mert olyan buta voltam, hogy nem figyeltem erre az apróságra, ami szinte megváltoztatta az egész kamaszkoromat. Levi volt az a fiú, aki miatt nyolc hónapon keresztül szenvedtem.

Jól éreztem magam, amikor beszélgettünk, de féltem elsőnek írni neki, mert azt gondoltam biztosan zavarom. Ha beszéltünk, akkor valamilyen szinten kimutattam, hogy féltem.

Értelem szerűen, ha szeretünk, valakit bármit megtennénk azért, hogy ne történjen semmi baj az illetővel. Én is így cselekedtem Levivel. Meghallgattam, ha rosszul érezte magát, igyekeztem segíteni neki. Amennyire tudtam, mert én nem tudtam még akkor átérezni annyira azokat a „problémákat".

Ott kezdődött minden baj, amikor elkezdett leláttamozni. Fogalmam sem volt, hogy miért. Ezért ráírtam Rékára, hogy nem tudja e. (Én Rékával nagyon is jóban voltam, hiszen együtt kézilabdáztunk és barátnők voltunk. Nem is haragudtam rá, amiért Levi őt szerette. Egyrészt erről ő nem tehetett. Másrészt nem volt kölcsönös. Megbíztam benne és sokat segített nekem ezzel a témában. Amiért mai napig is hálás vagyok neki. Hiszen akkor sem álltak túl sokan mellettem.) Ráírt Levire, ő pedig válaszolt neki. Idegesítőnek gondolta, amiért úgy aggódtam érte. Életem során második óriási pofonja az élettől. (De még mennyi lesz...)

Összetörtem. Én csak magamat adtam, ami egy számomra fontos embernek idegesítő volt. Vagyis én voltam idegesítő. Gondolkodtam, hogy mégis mit tehetnék azért, hogy újra beszéljen velem. Elhatároztam, hogy megváltozom és változtam is. Képes voltam egy fiúért megváltozni, mert ő nem fogadott el, azért mert önmagam voltam.

Magamba fojtottam az érzelmeimet, kevesebbet beszéltem. Igazából kezdtem akkor megszólalni, amikor kérdeztek. Nehéz volt megállni, hogy ne tegyem azt, amit a szívem súg. A fejemben a hangok kezdtek kicsit hangosabbak lenni, mint azok a mondatok, amiket a szívem mond. Aztán csak elmúlt. Nem éreztem iránta semmit, de amit akkor tett, örökre velem maradt.

De amikor túlléptem, nem sokkal utána rám írt. Ismét kedves volt és figyelmes. Én pedig ismét megszerettem, majd egy ideig nem írt. Ezt még néhányszor eljátszottuk és az érzelmeim átmentek haragba és gyűlöletbe. Haragudtam rá, amiért ezt teszi újra és újra. De azért jobban gyűlöltem, hogy miatta megváltoztam. Visszaváltozni szerettem volna, ismét a régi Lili akartam lenni. De nem ment, akkor már az az énem eltűnt, talán örökre.

Akkoriban kezdtem el félni az emberek véleményétől. Féltem, hogy más is el fog ítélni azért, mert önmagam vagyok. Nem mertem írni senkinek, féltem, hogy idegesítő leszek. Csak néztem a telefonomat, figyeltem, hogy az illető mikor elérhető. Elkezdtem túlgondolni mindent. Például azt gondoltam, hogy egyes emberek, akikkel az iskolában jóban vagyok, azért nem írnak vagy keresnek iskolán kívül, mert biztosan nem kedvelnek. Lassan nem bíztam senkiben. Ritkán kérdezték meg, hogy jól vagyok e. De ha valaki megkérdezte képes voltam neki elmondani egy kettő dolgot, mert nehéz volt magamba tartani. Anyának nem igazán mondtam, mert úgy gondolom nem értene meg, ahogyan apa sem. Jártam pszichológushoz. Elkezdtem versek írni, mert máshogy nem tudtam kifejezni az érzelmeimet. Megváltoztam én is és körülöttem is minden.

A jelenben

Nem olyan régen Levi ismét bocsánatot kért, de ez valódi volt. Semmi hátsó szándék nélkül. Megbocsájtottam neki, jól esett, mert rájött, hogy hibázott. De a múltat nem változtatja meg.

Jól kijövünk,a suliban néha összefutunk a folyosón és köszönünk. (Jó néha direkt nem, mert tudja,azzal felidegesít, de amikor elment már mellettem visszakiabál nekem egy sziát.)Azt gondolom sikerült túllépnem az egész Levis témán, de azt nem felejtem el soha,hogy miatta jött létre az erősebb énem. De ő, mint első igaz szerelmem, mindig aszívemben marad. Nem tudnám igazán elfelejteni soha. Hiszen mindenkinek (még hatagadja is) ott marad a szívében az első igaz viszonzatlan szerelme, örökre!

"A verseket, amiket eddig írtam és írni fogok, fel teszem őket egy verses kötetbe. Ha kíváncsi vagy rájuk, olvasd el őket. Illetve lassan érkezik az ötödik fejezet is!"