Orrvérzés [BEFEJEZETT]

3.rész

Giorgio nem tudta lerázni magáról azt az érzést, mintha be lenne ragadva valamiféle körforgásba, vagy mágiába, természetesen a KTMAJBT-seknek köszönhetően. Most nem kelt fel az ágyból a helyszínre sietve, mégis ijesztően ismerős volt az egész. Ahogy ott feküdt őt ölelve Zsombi kiengedett hajjal, megpróbálva kihasználni teste melegét, ha már fűtésre aligha futott, elszívva belőle az akaratot, hogy bármit is tegyen, önzően ellopva az összes figyelmét. Pedig még csak nem is szerették egymást, parazitaként tapadtak egymásra, mivel egyiküknek se volt már más a világban. Kodependencia. Giorgio üveges szemekkel, mechanikusan fésülte át ujjaival tincseit, habár nem volt az se selymes, se elvarázsoló, töredezettnek és zsírosnak lehetett maximum leírni, talán kicsit undorító is volt az állapota és tapintása, de attól még kellemes volt a színjáték, mintha nem az lenne. Nem számít. Kiderült mindketten kontaktlencsét hordanak, de egyébként szemüvegesek, még sose látta a férfit levenni lencséit, ez volt az első nap, hogy előtte csinálta. Sokkal fiatalosabb, nem- inkább gyermekiebbnek, ártatlanabbnak hatott vastag keretű szemüvegében, mintha két különböző ember lennének, és őszintén Giorgio nem tudta melyiket kedveli jobban. Ez nem volt se Zsombor se Zsoma, valami harmadik személy, akinek eddig koncepcióját se látta. Aki olyan édes volt vele, nem a szokásos szarkasztikus seggfej, vagy mindentudó egomán. Persze, nem mint hogyha számított ez volna, hogy elkezdett közelebb kerülni hozzá, hogy aranyos volt, és bizalmas, és jó volt kifejezetten, ahogy rajta feküdt a nála kissé magasabb srác, egyre kevésbé érezte magát ténylegesen a sráchoz vonzva. Félt, hogy behálózták őt is, hogy csak azért ennyire kedves, mézesmázas és közvetlen, hogy kiadja őt a körnek, és információkat gyűjtsön róla, vagy akár a gyilkosságát is éppen tervelje.

Tegnap este nem jött föl rögtön, miután a lakásba küldte, de nem volt szégyenlős maga helyett egy üveg fehérbort küldeni, mintha valóban olyan ártatlan lenne, és nem csak mérgezni akarná tovább, arra vágyott, hogy függője legyen. Na, első sorban nem az alkoholnak, már jó pár év napi rendszerességű ivászat után biztosra kimondhatta, ő sose fog rászokni az ivásra ténylegesen, attól függetlenül, hogy ennyire rutinszerű lett. Magánál tartja, miközben leszarja, és akkor volt csak bármennyire is álaggódó, mikor arra ért fel másfél óra múlva, hogy a földön ülve bámulja a férfi a fehér falat, hátat fordítva a sárgás italnak. Jó, igen, nem hagyhatta ott mindig a munkáját, de legalább elküldenie nem kellett volna, mint valami hasztalan korcsot, aki az útban van, vagy egy őrültet, akivel mutatkozni nem akar. Letagadná, hogy létezik, aztán meg nyalizik. Utána kérdezgette mi baja van, meg hogy talált-e még valamit, látni akarja, mennyit tud, hogy reportáljon a főnökének. Nem nyitotta ki a száját, erre meg akkor elkezdte ölelgetni, meg cirógatni, mintha legalább kibőgné a lelkét is, egyszerűen nem bírta ezt az embert. Miért játsza el, hogy törődik vele? Ez a legundorítóbb stratégia, amit kitalálhattak ellene, nem akarja beleélni magát pont ezért az egészbe, tudja mi lesz a vége. Ezért utálta a szektásokat, elvetemültek voltak, nem voltak ismerősek számukra az erkölcsök. Némasági fogadalma gyanánt meg se kérdezte végül, hogy látta-e azon az ominózus napon munkatársát, hanem ahelyett csak azt tette, amit szokott, amiért ez az egész undorító kapocs köztük kialakult, és kihasználta, hogy levezesse a köztük - vagy inkább csak benne - lévő feszültséget, ha már engedi a férfi, ha kedve úgy tartja, hogy a megszokottnál kicsit erőszakosabban bánjon vele. Morális? Jó kérdés, de nem különösebben érdekelte, hogy mi van vele, na meg, mindketten egyformán élvezték, hogy kiadhatják a stresszt egymáson, akkor meg miért ne használja ezt az esélyt ki?

Úgy tűnt, tegnap, mielőtt felment volna, mintha a férfi nem hitt volna neki az Apostolról sem, ami pedig azért lehetetlen, mert konkrétan minden átlag ember igaznak tekinti e név mögött álló pletykákat, de most, mint a félkegyelműt, úgy kezelte Zsombi a felhozataláért. Amit megemlített neki, arra mind megkérdőjelezően reagált, hitetlen arckifejezéssel, mintha ott találta volna ki helyben az egészet, és még a jegyzetei eltűnése miatt bizonyítani se tudta igazát, szava meg úgy tűnik már nem volt elegendő számára. Régen volt az az idő, mikor bárki annyira bízott benne, hogy szavát készpénznek vegye, de azt hitte vele máshogy lesz, talán ezért az árulásért is volt annyira csalódott benne, vagy érzett valami utálatfélét vele szemben, ami eddig eszébe se jutott volna. Péter bezzeg, na ő nem nézte hülyének, meg konteósnak, semmit nem kérdőjelezett meg rögtön, csak mert a józan ész határait fenyegették, hanem belenézett mélyen, és csak utána hozott tényleges értékítéletet, nem csak mint ahogy egy jó baráttól elvárható, hanem mint vérbeli nyomozótól is. Ő volt a tökéletes detektív, nem félt bepiszkolni a kezét, vagy riadt el a feltevései feltehetőleges méretétől, fejjel előre ment mindenbe, miután gondosan kitervelte, mi lenne a legjobb terv, ami biztosítja életét. Ez a kellő naivitás a legtöbbekből hiányzott, földhözragadttá téve őket, pedig egy először ésszerűtlennek látszó elmélet nélkül a tudomány háromnegyedét fel se fedezték volna a nagy koponyák, csak akkor hitetlenkedtek, mikor megvolt az elegendő bizonyítékuk. Aztán meg még ezek az emberek, akik szokásosan teisták, nem akarnak hinni még valóságos, de kis fantáziát igénylő feltételezésekben, de egy felsőbbrendűbb misztikus lény létezése számukra minden kételyt felülmúl megtörhetetlenül, és ha valaki meg meri kérdőjelezni, rögtön a racionalitás lesz az idióta. Azért, nem mondta magát egyértelmű ateistának Giorgio sem, az agnosztikust jobban preferálta, elvégre ez egy olyan feltevés volt, amit bizonyítani sose lehetett, de cáfolni se, csak az egyház hierarchiáját gyűlölte. Az is egy ugyanolyan szekta volt, nem csak földi bálványimádásuk miatt, hanem azok is annak számítottak szemében, akik nem katolikusok voltak, hanem saját értelmükben vett bálványt imádták, egyszerűen a munkára, és közösségre, valamit komoly problémákra és ügyekre szentelt időt lopták vele, ezzel haszontalan emberként élve a társadalomban. Meg hát, a további gyűlöletkeltés volt egyetlen céljuk, és saját kis közösségükbe irányuló dedikáltság és elvakultság. A dogmákba beleszületés, és azok továbbítása volt célja az összes testvér életének ezen közösségekben.