Orrvérzés [BEFEJEZETT]

6.rész

Az a nap pont annyira sivár volt, mint az összes többi tizenhatezernégyszázharminc napja, legalábbis kicsit eltúlozva biztosan igaz volt ez az állítás, főleg miután kiengedték a szanatóriumból. Tulajdonképpen minden unalmas volt, szörnyedelmesen unalmas, és már maga is beleunt az összes ügyébe, amiken valaha nyomozott, vagy fog már előre, egyszerűen vége volt annak az orbitálisan jó kedvének, és munkamoráljának, ami rá régen olyan jellemző volt, hogy csak egy árnyéka magának nélküle. Kiégés, ahogy nevezték egyesek, mások szimpla dekadenciának és lustaságnak vették, maga meg le se tudta írni milyen felfoghatatlan üresség kerekedett egyszerre benne. Mint amikor az ember egyszer csak felkel az ágyon való döglődésből azzal a nyomós ürüggyel, hogy most azon nyomban, halasztást nem tűrően, és szükségképpen öngyilkosnak kell lennie, csak bármi megmagyarázható, vagy megalapozott, kimesterkélt indok nélkül, impulzívan és explozívan, de pontosan csak annyira, hogy csábítóbb legyen visszafeküdni és a plafont nézni. Ez a fajta érzés járta át mostmár a hét minden egyes átkozott napjában, azon agyalva tölti minutumait, hogy igya meg nem túl proletár módon délután háromkor a csésze teáját, vagy az egész cirádás díszítésű, igazi orosz szamovárt a lakásban mindegyszerre csak hajítsa ki a kukába, de ezt is csak úgy, hogy két percre rá már azon bánkódott volna, hogy ugyan az utolsó csészét már igazán elfogyaszthatta volna, és ezért a rettenetes önutálatért még is jobb lenne aznap kötélen végződni. A szanatóriumból orvosi javallatra távozott, minthogy már makkegészséges teste és elméje, nem kell tovább aggodalmaskodnia se neki, se a tiszteletes úrnak, aki legjobb barátjaként titulálja magát, mivelhogy szegény pára szülei már évek óta elunták a világot, meg romlott munkás társadalmat annyira, hogy föl se keltek többet minduntalan az ágyukból, és ezért ő viseli gondját, amíg nincs a legtisztább eszmei állapotában. Persze azért nem volt az ínyére őszintén ez a felügyelőlét téma, vagy inkább annak a hazugsága, de úgy volt vele, azért az inkognitó megmaradása jobban megéri, meg tényleg nem örömmel viselte volna ama tudatot, hogy kérdőjelek homályába takarja el a férfit, így legalább minden pénteken, hogy azért túlontúl gyanús ne legyen aggodalma és tolakodása, betelefonált az intézetbe, és szigorúan egy szombati napon még látogatni is elment, miközben senki semmit se sejtett. Hát így voltak ők, ha lehettek volna férj és férj egy fél évig egészen, mikor aztán már nem volt tetszetős tovább ott tartani, és úgy vélték az utolsó löketet gyógyulásában mindenképpen az otthonlét fogja megtenni.

Mióta otthon van meg, hát olyanok a napjai, mint akkor is voltak. Üresek, unalmasak, és lassan mentek, pedig már a munkába is visszaállt egy ideje, tovább nem húzhatta-vonhatta megjelenését a cég vaskapujában, nem anyagi gondok miatt, mert megtehette volna, hogy nem megy dolgozni, ha a törvények is engedték volna, keresett eleget az ura neki, hogy ne legyen gond soha a háztartásra, de akkor még fájdalmasabban unta volna magát minden bizonnyal, talán bele is halt volna. Meg hát, ő is ezt mondta, legalább így kezd magával valamit, mert nem jó neki, hogy bent kuksol egész nap, elszakítva magát még régi barátaitól is, akik talán már a nevét is elfelejtették. Egy nem, ő nem tette volna soha, már pisis kora óta ismerte úgy, mint a tenyerét, mint ténylegesen legjobb barátját, tíz év korkülönbséggel is. Mikor nagybátyja újraházasodott, az új nője ezt a porontyot hozta magával, ezt a visszahúzódó, rossz modorú gyereket, akire rendszerint neki kellett felügyelnie, mert hogy mint példamutató kisdobos ezt illik, meg úgy is ő a rangidős unokatesó. Először persze nem klikkeltek, magának való volt és mogorva, el se akarva fogadni az új családi helyzetet, maga meg akkor még sületlen volt és fiatal, és egy tehernek érezte csak a kölyköt, hogy neki vele kell törődnie, ahelyett, hogy az osztálytársaival bandázna, kész tragédia egy tinédzsernek.

Egyszer történt az az eset, egy ilyen vigyázáson, mert a nagyságos úr és asszony sürgönyözve lett Debrecenbe az asszonyság apjának temetésére, a gyereket meg nem akarták, hogy ott láb előtt legyen, így ráhagyták, hogy felügyelje, mikor úgy igazán összebarátkoztak ketten. Zsombi volt akkor nyolc, ő meg már harmadikos, mert visszatartották egy évet, különben már elballagott volna, vissza nem nézve egy darabig háza tájára, mikor az a kis durcás gyerek, aki eddig csendesen elfoglalta magát mindig a sarokban rajzolgatva, és még egy 'Egészségedre!'-vel se méltatta ha tüsszenni találtatott, amint elhagyták a lakást, bőgve fordult oda hozzá, és csak sírt, és sírt órákon keresztül, nem mondva meg mi a franc volt a baja. Igazából sejteni se sejtette, mit kéne ilyenkor tennie, még sose volt példa eddig ilyen viselkedésre tőle, - el se hitte, hogy az üres tekintetű, alacsony kis srác képes bármiféle emócióra - és alapból maga sem volt az érzelmek mesteremberre, csak kínosan csitítgatta végig, kínált neki csokitól kezdve mindenféle ízesebbnél ízesebb nyalánkságot, amit talált, nem érdekelve, hogy lelkére kötötték, hogy nem ad belőle a ficsúrnak, mire kinyögte végre mi bántja ennyire a lelkét szegénynek. Őszintén nem tudott mit tenni, muszáj volt megmosolyognia az egész helyzetet, amikor valahára színt vallott, annyira kis semmiségen történt az egész, legalábbis saját szemében, és akaratlanul azokra az időkre gondolt, mikor még ő is mások szerint igen férfiatlanul folyatta ki az összes félelmét, frusztrációját, és bánatát, mikor bevallotta végre magának. Volt egy osztálytársa, a Dezső, akit egészen megszeretett, úgy ahogy egy Dinát kellett volna, és ezt bejelentette barátainak mikor kérdezgették egymást legbensőségesebb titkaikról, mert ilyenkor még tényleg nincs más rejteni valójuk nagyon, mint az igen komoly szerelmi életük, és ezért egy jól megérdemelt verést kapott összefoglalva. Nyilván igen, az eleje még csak hitetlenkedés, meg piszkálódás volt, hogy ugye ez nem több egy szimpla viccnél, de ő csak azért is állhatatosan kiállt igaz szenvedélye mellett, nem értve, hogy hát ezt nem igen kéne hangoztatni, mert meg lesznek a következményei, még ha nem is helyes az egész. Furcsa szentimentalizmus kapta el akkor, a már kedvtelen, byroni spleenből merített juvenilis énjét, megmozgatott benne valamit, a végtelen romantikusban, és egyszerre abszurd módon melegség árasztotta el a testét a még mindig bőgő gyerek mellett, csak ledermedve rabul esve gondolatainak. Minden bizonnyal innentől volt kevésbé kellemetlen vigyázni rá, hogy tudta, hogy benne mindig megtalálja a csendes szimpátiát, és nem kell figyelmesen válogatni fájdalmas szavait előtte, egyszerűen olyan titok kötötte kettejüket össze.