ꜱᴛᴀʀ-ᴄʀᴏꜱꜱᴇᴅ ᴇɴᴇᴍɪᴇꜱ

2. The Reaper

Set my sights on your weakness
You ready for what happens next?
No mercy, you're in my grip
Say hello to the reaper, kid

*****

Szabadtéri hangzás, százezer, ha nem több ember. Random duettek más előadókkal, mert miért ne. Önfeledt szabadságérzet, mintha semminek sem lenne következménye. A fesztiválok már csak ilyenek, tökéletes helyek az elvegyülésre.

- Biztos rendben vagy? - tekintett Emerson aggódva fiatalabb bátyjára - Végig tudod csinálni?

- Persze - mosolyogta Remi - Már kutya bajom, de tudod, ha bármi lenne, akkor sem állnék le. Csapjuk szét azt a színpadot. - s azzal néhány perc múlva már a szokásos hiperaktivitásuk uralta az egész helyet.

A kórházban töltött napok, majd a végtelen hetekig tartó otthoni semmittevés, már komolyan kikezdték Remington idegeit. Nem volt hozzászokva, hogy ennyire unatkoznia kelljen. Elővigyázatosságból Sebastian és Emerson még a stúdióba sem engedték, nemhogy élesben színpadra. Alig tudta kikönyörögni, hogy legalább ezt az egy fellépést ugyan vállalják már el. Életében nem örült még ennyire egy fesztiválnak se, hiába nem volt nagy cucc, ez a bő 30 perc tombolás felért számára a megváltással. Ez persze látszott is, bár a közönség mit sem sejtett az egésznek a hátteréről, a testvérei viszont megnyugodva konstatálhatták, hogy frontemberük kezdett visszatérni a normális önmagához.

Spencer épp az öltözőjében élesítette színpadi kését. Sokkal jobban szerette, ha még a ráhulló hajszálak is ikertestvérekké váltak, de persze ezt csak ő - meg a kivételes személyek, már ha lettek volna olyanok - tudhatta.

Minden fegyverét kötelességének érezte a legtökéletesebb állapotában tudni, mindig, mindenhol, kivétel nélkül, nem véletlenül.

Ki tudja, mikor lehet rá épp szükség.

Felemelve a pengét elégedetten nézett vissza benne saját tükörképére, majd felállva a székből rakta el az eszközt az oldalán lógó tokjába.

- Spenc, iszunk még egyet a váróban? - nyílt az ajtó, persze kopogás nélkül, és Ricky vigyorgott rá szélesen.

- Nem kérdés. - vágta rá az énekes, és fekete bőrkesztyűjét már csak menet közben felhúzva követte a fiatalabbat kifelé.

Beérve a fellépőknek fenntartott pihenőhelyiségbe magukhoz vettek egy üveg whiskeyt, és letelepedtek az egyik sarokban lévő kanapéra.

- Hát a többiek? - nézett körbe Spencer. Azt hitte, a bandájuk többi tagja is csatlakozik majd... Bassza. Meg. Hát ez ciki. Na mindegy.

- Passz. - vont vállat Ricky - Szerintem már hangolnak, tudod, milyen maximalista az összes, csak mi vagyunk ilyenek, az utolsó pillanatig... lusták - nevette el magát, feltűnően gyorsan elharapva a mondat végét, mintha nem is ezt a szót kereste volna. Majd játékosan oldalba bökte a másikat, mire Spencer szinte némán mordult fel, a fiatalabb nem is hallotta egészen, legalábbis szavakat kivenni nem tudott belőle.

Abban a pillanatban hangosan robbant be az ajtó, ahogy a három fiatalabb srác hahotázva rontott be, látszólag mit sem törődve a környezetükkel: különösen az elöl lépdelő, minden bizonnyal még a fellépésük utóhatásától tombolva, félmeztelenül, csattogó léptekkel.

Spencer ha az univerzumhoz fohászkodott volna, se kaphatott volna ennél jobban időzített elterelést. Bár alapvetően nem szerette, ha nyugalmát bármi módon megzavarták, most mégis áldásként tekintett a három kiabáló adrenalinbombára, amiért megkímélték egy baromi kínosnak ígérkező társalgástól gitárosával - hiába volt elviekben a legjobb barátja, szégyellte de mégis néha kellemetlenül érezte magát, ha túl sokáig kettesben kellett maradnia vele. Valamiért olyan érzése támadt, hogy a többi tag sem véletlen szívódott fel épp most (ismerve főleg Patrick mesteri érzékét már a hasonló ármánykodások terén), mintha csak szándékosan erőltetnék rájuk a kellemetlenebbnél kellemetlenebb szituációkat. Már ahogy csak belegondolt, kezdett felforrni az agyvize - miért nem tudják végre békén hagyni mindkettejüket ezzel a hülyeséggel? Gondolataiba mélyedve lemondóan sóhajtott, majd a hirtelen idegen hangra felkapta a fejét.