ꜱᴛᴀʀ-ᴄʀᴏꜱꜱᴇᴅ ᴇɴᴇᴍɪᴇꜱ

7. Creature Of Habit

I'm just a creature of habit
Keep coming back like an addict
I'm a fiend for your loving
Just a little taste got me buzzing
Tried to quit you, but I'm back at it
I'm just a creature of habit

*****

Remington sírni tudott volna, de mindenképpen erősnek akarta mutatni magát, most nem volt más választása. Helyzetéhez képest higgadtan szólalt meg, és ez még saját magát is meglepte kissé.

- Akkor mondj el mindent. Mindent arról a pasasról, meg magadról, meg bánom is én, miről. Még csak nem is ismerlek igazán, bassza meg... Szerinted ez oké, neked ez normális? - fakadt ki végül, ingerülten megrázva a láncokat, de szabadulni nyilván nem tudott, mozdulatát csak a düh vezérelte.

- Normális, hm? Nagyon el vagy tévedve kisfiam. - Spencer lazán felnevetett, kezében a kést pörgetve - Ami nekem a normális, azt te még rémálmaidban sem láttad. Le merem fogadni, hogy soha nem is láttál még hullát közelről, nemhogy a te kezed által múlt volna ki bárki vagy bármi.

Felkelt, kirúgva a széket maga alól, és a kést zsebre téve lépett egészen közel Remihez. A vállán éktelenkedő friss sebbe egy ujjával belenyúlt, mire a fiú hirtelen üvöltése már-már úgy hatott rá, mint valami eksztatikus drog.

Amint alábbhagyott a lüktetés, Remi próbálta összeszedni magát, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Tudta, hogy ennél csak rosszabb következhet, próbált rá felkészülni, ám hiába. Most már szinte mindegy volt.

- Akkor mégis mit jelent neked ez az egész, miért csinálod...?

- Nem elég egyértelmű? Azért, mert jól esik. - vigyorodott el Spencer, és odahajolt hozzá, mintha megcsókolná, de csak az ujján lévő vért kente a fiú ajkaira - Az, hogy te többet képzelsz a dolgokba, nem az én bajom. Az a cseppnyi agyad egyáltalán nem dolgozta fel még mindig a tényt, hogy nem egy egyszerű ember vagyok. De persze - lépett oda a sarokban lévő asztalhoz - a legtöbben bele sem gondolnak olyanokba, hogy - emelt fel róla egy kisebb baltát, s hátát az asztalnak támasztva emelte maga elé - vajon a magánéletben milyen lehet XY? - mosolyogta leeresztve a fegyvert - Nos, elárulok egy titkot. Ronald is egy ugyanolyan ember volt, mint én, bizony, ő is bérgyilkos volt... még ha nem is olyan profi.

- Aha, és azt hiszed, hogy ettől felsőbbrendű vagy? Hogy bármit megtehetsz? - követte tekintetével Remi a körbe-körbe járkáló férfit.

Rövid nevetés visszhangzott a szobában.

- Nem, nem hiszem. - állt meg, majd azzal a mozdulattal fordult is hozzá, és vágta a fiatalabb sebébe a baltát - Tudom. - vont vállat, visszatáncikálva az elborított székhez.

Remington fájdalmában úgy üvöltött, mint akit nyúznak, bár végül is, nem állt ez olyan messze a valóságtól. Úgy érezte, a másik konkrétan az egész karját lecsapta, jó pár percig még csak oda sem mert nézni. Patakokban folytak a könnyei, de észre sem vette már. A pár héttel ezelőtti halálvágya most újra erőt vett rajta, szimplán feladta, már szinte nem is érdekelte, mit tesz vele az idősebb. Nem akart könyörögni, sem az életéért, sem a végéért, csak kezdte ellepni elméjét a már jól ismert reménytelen sötétség. De valahol tudat alatt sejtette, miért is nem végezte ki még a férfi, és szinte biztos volt benne, hogy ezzel még így is megfoghatja.

- Ha ennyire nem számítana, akkor most nem én lógnék itt - nyögte rekedten - Hanem valami random kurvád. És nem is vesztegettél volna ennyi időt a semmire, ha meg sem ölsz. Vannak érzéseid, csak szimplán egy önelégült fasz vagy... meg gyáva is, hiszen még mindig csak itt lógatsz ahelyett, hogy tennél is valamit, de nem akarsz. - ezt már nevetve közölte, egyenest a szemébe nézve.