Tölgybe vésett sorsok

Tizenkettedik fejezet

Nagyjából egy órányi feszült séta után megérkezünk egy dombtetőre, melynek lejtőjén kis házakkal tarkított völgy terjeszkedik. A faluban kék ruhás emberek tesznek-vesznek, viszont a maszkjaik nélkül. Ezek szerint nekünk is meg kell válnunk tőle, ha nem akarjuk, hogy minden szem ránk szegeződjön.

Ahogy ezt végig gondolom, a kísérőink le is kapják az arcukról a sajátjaikat. Mi előbb összenézünk, majd Hamlet alig észrevehetően megrántja a vállát tanácstalanságában. Ezek szerint, lesz, ami lesz.

Bizonytalanul emelem le a sajátom a többiekkel együtt, és várom, mikor fognak felismerni minket a megtalálóink. Mondjuk, ha van némi szerencsénk, nem ismerik fel az arcunkat, hisz mindenki, aki láthatta, halott.

– Még egy kicsit bírjátok ki. Hamarosan kaptok ellátást – mondja a göndör férfi, akiről most kiderült, hogy fiú. A fiatal vonásaiból úgy vélem, hogy velünk egykorú lehet, maximum egy-két évvel idősebb. Ennek fényében jobban szemügyre veszem a kopasz társát is, aki inkább járhat a húszas éveiben, viszont ő is fiatal.

Óvatosan megyünk le a lejtős dombon, be a falu szívébe, ahol rögtön észreveszik, hogy sérültek vagyunk. Remek, más sem hiányzott, minthogy a figyelem középpontjába kerüljünk.

– Vigyétek őket a doktorhoz. Szúrt sebük van – adja ki az utasítást a kopasz, majd átad egy másik kék ruhás társának.

– Köszönjük a segítséget – mosolyog Destiny a göndörre.

– Ugyan már, kötelességünk segíteni – viszonozza a gesztusát a fiú, sőt kicsit tovább is elidőzik a tekintete a lányon, mint kellene.

Pompás! Mi jöhet még? Így is benne vagyunk a darázsfészek közepében, és most az ellenség szerelmes lesz az egyikünkbe?

A két kék ruhás elindul, hogy elkísérjenek ahhoz a bizonyos orvoshoz, de Freya és Hamlet nem jön utánunk. Legszívesebben hátrapillantanék, hogy lássam mi történik, viszont nem szabad megtörnünk a természetességünket. Mi vagyunk azok, akiket keresnek, elég csak egy pici gyanús viselkedés, és elkezdenek szimatolni. Tökéletes álcát kell tartanunk, ezúttal ez nem játék, mint régen az árvaházban, amikor azt játszottuk, hogy a többi gyerek az ellenség, akik elől bujkálunk. Most az életünk múlik ezen.

Miközben az orvos felé tartunk, alaposabban is felmérem a környezetünket. A falu hasonlít a sajátunkhoz, különbséget főként abban látok, hogy a házak egy része nádból épült, és kisebbek is. Vásár nincs, sőt, a főtér is csak egy nagyobb, szabadon hagyott terület tábortűzzel a közepén.

Az doktor háza hasonló a többihez, belül tágas tér fogad keménynek tűnő ágyakkal feltöltve. Ilyenekhez vezetnek a kísérőink is, sőt, még felfeküdni is segítenek rá. Egész kedvesek is lehetnének ezek az emberek, ha nem mi lennénk az üldözöttek!

– A doktor hamarosan jön. Addig is maradjatok itt – mondja az egyik kísérőnk, aki egy nálunk sokkal idősebb férfi.

– Nem terveztük másképp. Köszönjük – mosolygok rá, majd a társával együtt magunkra hagy minket.

Destiny felé fordítom a fejem, aki feszülten bámulja a nádból épült alacsony plafont.

– Hé, Végzet – hívom a becenevén, mert nem szeretném az igazit használni. – Kijutunk innen, csak jól kell játszanunk.

A lány ajkára szomorú mosoly ül ki, ahogy tudomásul veszi a mondanóm, majd átnyúl az ágyáról, és rászorít a kezemre.

– Legyen így – erősít meg bizonytalanul.

Legyen így.

A doktor miután ellátta a sebeinket, magunkra hagy a kis kunyhóban. Kiadta az utasítást, hogy kicsit pihenjünk, és ne erőltessük a sérüléseinket, de abban a pillanatban, hogy magunkra maradtunk úgy érzem, nem bírok egyhelyben feküdni.