Tölgybe vésett sorsok

Harmadik fejezet

Régen jártam a tartományúri központban, de azóta sem változott sok minden, legalábbis az épület kívülről ugyanolyan hosszúra nyúló, mint évekkel ezelőtt, egy takarosan rendbe tartott kis kerttel a bejárata előtt.

– Megkérnélek titeket, hogy a fegyvereket helyezzétek abba a ládába – mutat a komornyik az ajtó mellett heverő, magas fadobozra.

Nem szívesen válok meg az íjamtól, de annak az esélye, hogy valaki pont ezen a környéken lovasítaná meg, annyira alacsony, hogy egyenesen lehetetlen.

A folyosó, melynek mentén különféle helységek nyílnak, tele van rakva lenyűgöző vadásztrófeákkal. Olyan embereknek, mint mi, ez a hely maga a mennyország.

– Azta! Ekkora szarvast évek óta nem láttam! – méregeti Hamlet az állat kitömött felsőtestét.

– Nézzétek ezt a madarat! Gyönyörű – vizslatja a folyosó másik oldalán Destiny a szárnyas kék tollait.

Én igyekszem mindent egyszerre megcsodálni, miközben követjük a komornyikot a tartományúr szobájáig. Mialatt a férfi bekopog az ajtón, ideges pillantásokat vetünk egymás között. Én magam is izgulok, ugyanakkor alig várom, hogy végre megtudjuk, mi lesz a feladatunk.

– Menjenek csak – ejt egy bíztató mosolyt, majd kitárja előttünk az ajtót.

A tartományúr a vadásztrófeákkal teli szobájának közepén ül, és az asztala mögül néz ránk szelíd mosollyal az arcán. Ő is hasonlóképpen néz ki, mint emlékeztem rá. Fiatal, ugyanakkor férfias arca határozottságot sugároz, de nem azt a fajtát, amitől félni kellene. A kisugárzását fokozza az elegáns ingje, amit a bőrből készült nadrágkötője szel át a vállánál. Látva az eleganciáját, szinte szégyellem magam a megviselt ruházatunk miatt, viszont tudom, hogy ő már úgyis így szokott meg minket.

– Jó újra látni titeket gyerekek! – üdvözöl minket kedvesen. – Mondjátok, a falusiak elégedettek az ellátmánnyal?

– Egy szavuk sem lehet uram – felel tisztelettudóan Hamlet.

– Mondjuk már kicsit unják a disznót – teszem hozzá, hogy oldjam a feszültséget, de Hamlettől így is szúrós pillantást kapok.

– Jó látni, hogy még meg van a humorod, Hódító – nevet fel halkan.

Bizony, még a falunk vezetője sem ismeri az igazi nevünket, mivel még kisgyerekek voltunk, amikor először bemutatkoztunk neki. Ő pedig később sem kérdezte az igazi nevünket. Igazából megtetszettek neki a különleges becézéseink.

– No de térjünk is a tárgyra, hisz bőven lesz még időnk beszélgetni – csap hirtelen a közepébe.

Összehúzom a szemöldököm a tartományúr sejtelmes kijelentésén.

– Mi lenne a megbízásunk? – kérdi Freya türelmetlenül. Már ő is pont olyan kíváncsi lehet, mint én.

– El kell kísérnetek egy megbeszélésre. Az erdőn keresztül vezet az út, ezért úgy gondoltam, jól jönne a kíséret olyanok társaságában, akik úgy ismerik a lombokat, mint a tenyerüket. És persze, az íjászatban sem utolsók – közli nyugodtan.

A válaszon nem kell sokat gondolkodnunk, elég csak pár lopott pillantást vetnünk egymás között.

– Természetesen vállaljuk, uram – mondja ki Destiny.

– Köszönöm Végzet. Köszönöm mindannyiótoknak. Két nap múlva indulunk, délelőtt. A kapuban várjatok rám – adja ki az utolsó utasítást. Elmehettek. Jó utat kívánok hazafelé!

Csendben bandukolunk végig a kijárathoz vezető folyosón. A tartományúr hozzánk hasonlóan jó vadász, és egy vadászra nem vall az, hogy fél az erdőtől, vagy a vadaktól. Kivéve, ha van valami a lombokon kívül, ami aggasztja.