Tölgybe vésett sorsok

Kilencedik fejezet

Szinte egyszerre ugranak le a lóról, míg Hamlet hozzám, Freya pedig Destinyhez szalad, hogy szemügyre vegye a sérülését.

– Ez nem néz ki túl jól, öregem – állapítja meg Hamlet az állapotom.

–Nem mondod? – sziszegem fájdalmamban.

–Freya, hozz folyóvizet, azzal letudjuk mosni a sebeiket – adja ki neki az utasítást Hamlet, de Destiny a szavába vág.

–Nem kell, hoztam kötszert és néhány kenőcsöt sebtisztításra.

–Akkor induljunk, nem maradhatunk itt – segít fel Hamlet, mire halk kiáltás hagyja el a számat az oldalamba nyilalló fájdalomtól.

Szinte húzom magam után a lábaim, viszont muszáj tartanom a tempót. Destiny is hasonló helyzetben nyíllal a combjában, de neki legalább nem annyira súlyos a sérülése, mint nekem.

Alig tíz percet menetelünk a bokrok között, míg Hamlet végre megáll, és óvatosan a kemény földre fektet, ahogy Freya is teszi Destinyvel.

Merészen nézegetem a fölöttünk tornyosuló zöld lombokat, és a kék égen a fehér bárányfelhőket. Az otthon jut erről eszembe. A délutáni szieszták, Hamlet ebédjének az illata, vagy Destiny dúdolgatásának lágy dallama. Érzékelem körülöttem a felfordulást, mégsem veszem figyelembe, csak a madarak énekét hallgatom, mintha otthon lennénk, biztonságban.

–Damien, hé – paskolja meg Hamlet lazán az arcom. Csak most veszem észre, hogy elkezdtem lehunyni a szemem. Álmos vagyok. Nagyon fáradt, és csak arra vágyok, hogy lepihenjek.

–Damien, maradj velem még egy kicsit jó? Idd ezt meg – nyújt a szám felé egy sötétbarna üveget, miközben kicsit megemeli a fejem, hogy belekortyolhassak. Az íze a keserű gyógyszert juttatja eszembe, ahogy lassan lecsúszik a torkomon.

Hosszú órák múlva párnával a fejem alatt, és kötéssel a derekam körül ébredek. Az égről eltűntek a bárányfelhők, és a helyüket ragyogó csillagok vették át. Teljesen sötét van, nem ég tábortűz, mindössze a Hold halovány fénye ad némi világosságot, hogy tájékozódhassak. Mellőlem halk szuszogást hallok, és Destiny-t látom meg, ahogy az arcába hulló szőke hajával mélyen alszik. Megakarom keresni a többieket is, de ahogy próbálok felülni, olyan erős fájdalom hasít a sebembe, hogy kis híján felkiáltok.

–Damien? – hallom Hamlet hangját a szemben lévő fa tövénél. – Ó, hála Istennek.

A fiú olyat tesz örömében, amit csak ritkán látunk tőle. Pillanatokon belül előttem terem, hogy szorosan átöleljen, amit én jó érzéssel viszonzok.

–Nem tudtam felkelsz-e még – tol el magától, hogy a két keze közé vegye az arcom.

–Damien az? – pattan mellénk Freya is, aki hasonló öleléssel üdvözöl. – Ne hősködj még egyszer!

Halkan felnevetek a parancs hallatán.

–Hősködni? Ugyan már. Csak saját magam mentettem – ugratom őket.

–Na persze, Hódító – lök bele Hamlet játékosan a vállamba.

–Hé – szólal meg Destiny a párnájáról, miközben megfogja a kezem. A tekintete szelíd, amit az ajkán lévő halvány mosoly még inkább kiemel. – Megcsináltuk.

Viszonzom az arcán tükröződő érzelmeket, amikor realizálom, hogy nem csak hogy túléltük, hanem megmentettük a többieket is.

–Megcsináltuk – szorítok rá a kezére.