Mézédes alku

11.

Anastasia

A sötétség amelyben ültem felemésztett pár óra alatt. Már elfogytak a könnyeim. Nem látom értelmét bőgni. Kisírtam magamból mindent. A legnagyobb szívfájdalmam mégis az anyám, aki otthon van védtelenül, betegen. Vajon keres? Tudott magának kaját csinálni? Ugye nem ájult el? Ilyen és ehhez hasonló kérdések suhannak át a fejemben.

– Lenyugodtál? – kérdezi egy hang. Megrázom a fejem. A sötétség ijesztő.

– Nyugodtnak kéne lennem? – kérdezek vissza. Felkapcsolódnak a lámpák. Ezúttal az összes. Egy gyönyörű szobában vagyok. Márványmintás és arany minden. Felkapom a fejem és Ivan-ra nézek.

– Mit akarsz? – Nem válaszol, csak leül elém, úgy, mint tegnap. Mélyen a szemembe néz.

– Ha elengedlek, megígéred, hogy jó kislány leszel? 

– Nem ígérem – elhúzom a szám. Mégis hogy kérdezhet ilyet? Persze, számára vicces az én pozícióm.

– Rossz válasz, bébi, nagyon rossz – mondja a fejét csóválva. Magam elé merengve gondolkodom el azon, hogy hogy jutottam el ide. A szívem mégis édesanyámért fáj, mert ki tudja mi van vele…

– Az anyám… – nézek fel.

– Az anyád jó helyen van. Vigyázunk rá, és ha ügyes leszel, láthatod is – megkönnyebbülök, és felsóhajtok. 

– Milyen kedves tőled! – horkantok fel.

– Igazán nincs mit, bébi. Lenyugodtál? 

– Engedj el, és megtudod – széles mosolyra húzom az ajkam. Csak szabaduljak ki…

Elmosolyodik. Feláll, a hátam mögé sétál és eloldja a kezeim, majd a lábam. Nekem se kell több, elkezdek szaladni. Egyenesen a kilincsért nyúlok, de mindhiába. Az ajtó zárva. A szívem kétszázzal kezd el verni. Hátrafordulok. Gonosz nevetés hangzik fel.

– Komolyan ilyen hülyének nézel? Ez már sértő! – felemeli és diadalittasan meglegyinti a kulcsot. A faszkalap!

– Elmondod mit akarsz tőlem? Mert már kezd nevetséges lenni a játékod! – indulok meg felé. Próbálom elvenni tőle a kulcsot, de hiába.

– Nagyon egyszerű. Téged akarlak. Teljesen. Azt akarom, hogy az enyém legyél, Anastasia – nem jutok szóhoz. Nem értem, miért ilyen őrült. Alig ismerjük egymást. 

– Emlékszel az Árvaházra? – suttogja. Meghűl bennem a vér.

– Honnan…

– Volt egy legjobb barátod, igaz? Egy kisfiú. Tádénak becézted, mert sose akarta megmondani az igazi nevét – könnyek gyűlnek a szemembe.

– Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezem, és leülök mellé. Mindig is csendes kisfiú volt. Nem volt pozitív személyiség.

– Nézem az esőt. Mit akarsz ? 

– Csak arra gondoltam, lehetnénk barátok. Engem nem sokan szeretnek itt….

– Engem sem. Azt mondják fura vagyok – felém néz – Szerinted is fura vagyok?

– Szerintem egyedi vagy.

– Én vagyok az a kisfiú, Anastasia – közelebb jön. A szemébe nézek. Most már emlékszem. Hogy felejthettem el?

– Te…Miért…

– Amikor elmentél, én 15 éves koromig bent ragadtam. Miután örökbe nem fogadtak, megkaptam az első okostelefonom. Első dolgom volt megkeresni téged. Olyan gyönyörű voltál a képeken…Elhatároztam, hogy megszerezlek – úgy érzem minden végtagom zsibbad. Nem kapok levegőt, szorít a mellkasom, és legszívesebben megölelném, és sose engedném el. Mindig ott volt nekem amikor kellett, mindig meghallgatott, olyan volt nekem, mint a bátyám.

– A rögeszmém vagy, Katica – Katica,így hívott. Ez volt az az édes becenév, amit már elfeledtem. Szorosan elé állok. A szeme az enyémbe olvad. Nem hiszem el, hogy itt áll előttem. Annyi év után….

– Miért csinálod ezt? – sóhajtom – Miért nem tudtad csak simán elmondani, hogy….szeretsz?

– Mert ez nem ilyen egyszerű. Nem mondhatok többet. Annyit kell tudnod, hogy biztonságban vagy te is és anyád is.

– Mi az, hogy nem tudhatok többet? – vonom fel a szemöldököm – Igaz az, amit Layla mondott? – kicsúszik a számon. Valószínűleg számon fogja kérni. A szemembe néz. A hallgatása már kínos.

– Layla valóban a húgom. Apánk valóban egy híres maffiavezér, és valóban sok lánnyal volt dolgunk – a szemembe néz – többet nem mondhatok – idegesen kifújom a levegőt. Gondolhattam volna. Milyen véletlenek vannak, hogy pont egy maffia család vette magához! Nem tudom mit gondoljak erről a helyzetről. Több elmélet is vegigfut az agyamban, de semmit sem tudhatok biztosan. Mit tehetnék? 

– És? Van szobám? Vagy ezen a széken kell aludjak? – mutatok rá.

– Persze, hogy van szobád. Velem fogsz aludni – jelenti ki, azzal megragadja a karom, majd egy szempillantás alatt bilincset tesz rá. 

– Te sem gondoltad komolyan! Ennyi terem sem lehet ezek után? – próbálok szabadulni a fogásából, miközben kivezet, de hasztalan, túl erős. Gyönyörű és giccses folyosón vezet.

– Minden másodpercben figyelnem kell rád – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Legalább külön ágyban! Kérlek! Szükségem van egy kis térre! – kérlelem az ajtó előtt.

– Majd meglátod, Katica.