Darabjaim

Az a lány

Szia!
Igen, én vagyok az,
Az a lány.
A lány, akit csendesnek hívsz, visszahúzódónak.
Aki introvertált a tömegben, az új emberek között,
De extrovertált, ha kiérdemled bizalmát, s eléred, hogy biztonságban érezze magát.
A lány, aki nem úgy flörtöl, hogy szarkasztikusan beszól, mert annál az érzéseidre jobban figyel,
Minthogy véletlenül megrepessze vagy akár összetörje szíved.
Tudod, az a csendes, akire azt mondják zárkózott, túl kemény,
De valójában fogalmuk sincs, mennyi mindent érez benn,
Hogy hányszor kellett erősnek lennie, mikor a lelke a földön térdelt.
Az akiről nem is sejted, hogy mennyire erős volt mélyen,
Hogy mi mindent bírt ki, győzött le könnyekkel a sötétben.
Az, akinek sikolyát nem volt senki, aki hallotta volna,
Aki fájdalmát sokszor mosolyával titkolta.
Igen, én vagyok az is, aki teljes szívét odaadva szeretne,
S aki nem csak szexpartnert keresne.
Én vagyok, aki szeret este a szobájában olvasni,
Aki sorokba öli érzéseit, fájdalmait,
Aki versekben és könyvírásban fejti ki a vágyait.
Az, aki még jár könyvesboltba,
És jobban érzi magát néha a maga kis világában, mint az utca sarkon részegen kiabálva.
A lány, aki zárkózott és nehezen nyit,
De ha ezt megteszi, valahogy senki észre sem veszi.
Az, aki szívből szeret és nevet,
Aki hiszi, az álmai egyszer beteljesülnek.
A lány, aki hiszi, hogy van igaz szerelem,
De hogy ő maga megtalálja, abban hinnie már egyre nehezebb.
Az, aki tele van vágyakkal, elképzelésekkel,
S akit, ha megismernél, valószínűleg meglepne.
Az, aki a saját páncéljaival is harcol néha,
Az, aki fél, hogy nem lesz, ki érte megharcolna.
Az, aki sokszor beszélne,
De soknak érezve magát, inkább hallgat.
Aki, ha kinyitja száját, hogy nyithasson,
A figyelmet már nem kapja meg másoktól,
S ezért azt gondolja, ő már sok.
A lány, aki mosolyog egy apró dologtól,
Aki nem tudja, hogy mondja el, mitől szomorú vagy boldog.
Én vagyok az is, aki hangosan nevet egy poénon,
S az, aki csendben hallgatja, amit a másik gondol.

Igen, én vagyok az,
Az a lány,
Aki sokat ad, s nem vár érte viszonzást,
De azért néha a sötétben megkérdezi, mikor jön el az ő ideje már.
Az, aki veled örül,
És azt szívből teszi meg.
Az, akiben belül sok démon rejtőzik,
S ha kivárod, megosztaná veled.
Az, akiben ég a tűz, a vágy,
Aki karjait köréd fonná.
Én vagyok az is, aki a történeteket olvassa és írja,
Aki reméli, egy napon ezeket maga is megtapasztalja.
Én vagyok az, aki egyedül fekszik este,
S közben titkon rád gondol.
Az, aki éjszakánként újraéli a múltat,
De közben a jövőn aggódva molyol.
És igen, olykor túlgondol.
Aki bizonyítani akar és ezért mindent megtesz.
Aki démonjaival harcol,
S néha ettől gödörbe eshet.
Az, aki sokszor úgy érzi teher,
De reméli, hogy jön, aki emlékezteti, hogy csak szimplán ember.

Igen, az vagyok,
Az a lány,
Az, aki zavarában rád mosolyog.
Aki introvertált a tömegben,
S a könyveket bújja,
De extrovertált, ha úgy érzi, közeledben biztonságban van.
Én vagyok az, aki néha úgy érzi, nem értik meg,
Aki van, hogy azt keresi, mi lehet a baj vele.
Az, aki azt hallgatja, hogy hogy nincs senkije,
De ő maga sem tudja, erre mit feleljen.
Én vagyok az is, aki van, hogy egyszerre sír és mosolyog.
Aki nehezen bízik másokban,
De ha megteszi, szívét, lelkét neked adja.

Az a lány vagyok,
Az, aki szépen hallgat, de sokat gondol és érez.
Az, aki meglephetne téged.
S aki most sokak nevében könnyezte papírra mindezt.