Lelkünk dala

1.fejezet~Évnyitó

Fogytán a türelmem. Hát még a bátyámé! Több, mint fél órája szólt, hogy vagy kitolom a képem a szobámból, vagy mehetek busszal, így lekésve az évnyitót. Mégsem hagyhatom Bolyhost az ablakom párkányán! Még szerencse, hogy észrevettem, mert akkor a nap folyamán biztosan megtanult volna repülni. Jó, nem vagyunk olyan magasan, csak a második emeleten, de a cica még olyan kicsi... Meg aztán a környéken idegesítően sok a kutyát sétáltató ember. De hogy ez a szerencsétlen mikor mászott ki az ablakon, örök rejtély. Hiába ciccegek neki, csak bambán bámul vissza rám azokkal a hatalmas, sárga szemeivel. Na jó, még két cemti és jöhet értem a mentő. Visszatolom magam a szobámba. Ideje taktikát váltani. A szőrpamacsnak egyetlen gyengéje van, mégpedig Süti, a hörcsögöm. A ketrecéhez szaladok. Épp a reggeli pihenőjének közepén tarthat, mert nem veszi jó néven, hogy betörök a házába, a kezembe veszem és nyomorgatom. Dehát nem mindig minden fenékig telfej... Rúgdalózik és csikar, mikor kitartom Bolyhos elé, de legalább nem harap meg. A macska gondolkodás nélkül megindul felé. Lehasal, majd kúszva, mint egy leopárd, bearaszol a hörcsög személyes szférájába. Szegény Süti addigra már teljesen kikészül a stressztől. Később kénytelen leszek valamivel kiengesztelni.

- Gyere csak! - suttogom magam elé. Hirtelen, ezzel is meglepve őt, elölre nyúlok és a lábánál fogva berántom az ágyamra, hogy csak nyekken. Abban a pillanatban már csukom is befelé az ablakot, beteszem az én kis rágcsálómat a házába és a táskámat felkapva futok ki az ajtón. - Itt vagyok! - ordítom.

Csak üres csend. Szerintem ha valaki leejtene egy tűt a pincében, azt is hallanám. Benézek a konyhába és anya szobájába is. Késő. A bátyám elvitte a motort, engem meg itt hagyott izzadtan, kifulladva, mint valami idiótát. A fogamat csikorgatva lekapom az egyik lakáskulcsot a fogasról és az ajtót bezárva magam mögött, rohanok a buszmegálló felé. A cipőm irritálóan hangosan kopog a betonon, de örülök, hogy egyáltalán fel tudtam benne állni, amit pedig, az irdatlanul magas sarok miatt csodának könyvelek el. Nekem nincsenek ünneplős dolgaim, így kénytelen voltam anyától kölcsönvenni egyet. Csak remélni tudom, hogy ez a kevéske szerencse kitart a nap végéig és nem teszi tönkre egy aprócska baleset, mint mondjuk egy kificamodott boka, vagy ilyesmi.

Az utca majdhogynem kihalt. Már mindenki vagy dolgozik, vagy iskolába ment. Ezek szerint vagy kizárólag az én macskám mászik ki a párkányra, vagy senki nem törődik vele, hogy kiesik-e, csak én. Magamban számolok visszafelé.

Befordulok a sarkon balra és már látom is a megállót... ahová épp akkor áll be a busz. Kétszeres sebességre kapcsolok. Csápolva ügetek a busz felé, mint valami félőrült. Ha jól látom, az egyik idős hölgy elkerekedett szemmel tapad az ablakra. Igen, magácskának is jó reggelt! Dehát kit érdekel, hogy hülyének néznek, ha a busz nem indul el? A sofőr meglátott volna? Meglepetésemben majdnem felnevetek. De csak majdnem. Megkerülve a járműt, orral nekimegyek valakinek. Az egyik lába már félig a buszban van és épp csukódik rá az ajtó, de ismét kinyílik, gondolom az érzékelők, vagy mik miatt. Ha felszáll, most tuti lekésem és várhatom a következőt, ami feltehetőleg fél óra múlva jön ismét.

- Köszönöm! - mosolygok, de addigra a kapucnis idegen már el is tűnt. Ha jól látom a hátső ülésekhez ment. Hát persze. Mint általában mindenki. Ezért is vált törzshelyemmé a legelső hely a buszvezető mögött.

Most is oda csusszanok be és az ölembe fektetem a tatyómat. Nekitámasztom a homlokomat a hideg üvegnek. Jólesik, ráadásul már levegőért sem kapkodok olyan hevesen, mint egy csirke lefejezés előtt. Bár nincs annyira meleg, mint nyáron, a szeptember azért nem sokkal marad le az augusztus vagy a július mögött. Vagyis nekem. Utálom a napot. Nem bírok egyhelyben maradni a strandon, mert valamilyen oknál fogva mindig egyfajta klausztrofóbiaszerű érzés tör rám. Ebből kifolyólag olyan fehér a bőröm, mint aki meghentergett hat zsák lisztben. A hajam az egyetlen, amiről úgy gondolom, különleges. Inkább vörös, mint barna, de ha meg lehetne nevezni a kettő közötti színt, arra voksolnék. Legjobban azt szeretem benne, hogy göndör. És persze, hogy nő, mint a bolondgomba, így nem kell aggódnom amiatt, ha meggondolom magam egy nyírás után. Naná, hogy ennek is van hátránya! Nem úgy van az... Akinek vörös a haja, arra általában a szeplő is jellemző, engem pedig jól meghintettek vele még születésem előtt. Olyan, mintha valami világosbarna borshadsereg szállt volna meg, ami elég zavaró, bár már megbékéltem vele. Nem úgy, mint az osztálytársaim és úgy egyébként a sulimban mindenki. Akármilyen unalmas ruhát veszek fel, a hajam és a pöttyeim jelzőlámpaként vonzzák az emberek tekintetét. Ez egyrészt üdítő, másrészt egy idő után már rendkívül bosszantó.