Lelkünk dala

10.fejezet~A lehetetlen

 Soha életemben nem álltam még ennyit a falitükröm előtt... Nem szoktam órákon át pipiskedni és vizslatni magam, mint aki betegesen a tökéletesre törekszik, míg végül egy szoborral találja szemben magát. Ez a tükörben egyáltalán nem én vagyok, mégsem tudom megállni, hogy rá-rá ne sandítsak időnként arra az átkozottul kipirult dinkára. Ha másfél héttel ez előtt ki mertem menni vele a minyonos pizsamámban emberek közé, akkor igazán nincs miért aggódnom. És mégis! Szombat révén gyorsan lezuhiztam, puha, fehér törölközőbe tekertem a testem és a hajam, majd nekiálltam kitapétázni a ruháimmal a szobát. Azt hittem ez lesz a legkönnyebb az egészben... Hogy majd kikapok a kupac tetejéről pár darabot és kész. A túrót! Ha három órája nem próbálgatom a farmerokat, blúzokat és ingeket, akkor esküszöm egy perce se. Bárcsak egy pillanatra az ő szemével látnám magam!

 - Hé, Vörös! - csendül fel hirtelen zárt ajtóm mögül Lucas hangja. Kétségtelen! Megint kuncog! - Mi a francot csinálsz még mindig?!

 Erőt kell vennem magamon, nehogy felkapjam az egyik párnát és az arcába dobjam. E helyett a frappáns gondolat helyett inkább, hirtelen ötlettől vezérelve kikukucskálok, majd miután felmértem a terepet megmarkolom az atlétáját és berántom az ágyamra. A meglepetéstől, ami érte, könnyebben sikerült, mint hittem. Mázli, mert a sok kondizástól szerintem a kisujjával ketté tudna roppantani.

 - Ne ökörködj, inkább segíts! - teszem ellentmondást nem tűrően csípőre a kezem.

 Lucas egy ideig még az általam kreált csatateret figyeli szórakozottan, ami a szürke szőnyegemet illeti, aztán már nem bírja tovább; Hasát fogva, hátravetett fejjel röhögni kezd.

 - Ne csináld már! - rogyok le mellé és ezuttal érzem, hogy a sírás kerülget. Lehetett valami a hangomban, mert a kacaj hirtelen abbamarad. Ülő helyzetbe tornássza magát, majd összeszűkített szemekkel kezdi vizslatni az arcomat.

 - Ki a srác?

 Épp reflexből előrukkolnék valami ütős válasszal, de a szemében csillogó aggódáson és őszinte kíváncsiságon megakad a szemem. Valószínűleg őt is meglepetésként érte ez az egész, hisz pár hét múlva betöltöm a tizenhetet, mégsem volt még egyetlen barátom sem. - Hát... - kezdek bele óvatosan, miközben a vállára hajtom a fejem. - Calebnek hívják. Itt lakik a legszélső házban és ő is a Guttenbergbe jár. - sandítok rá, de folytatom, mert elégedetlen tekintete még több információ megadására biztat. - Tizenhét éves, pultos a Netto boltban és félig ázsiai lehet. Kész. Ennél többet úgy sem csikarsz ki belőlem.

 Összeszűkített szemeivel megkeresi az enyémeket, majd maga elé mered. Bizalmatlan arckifejezéssel feláll és járkálni kezd. - Anabel...

 - Ne! Ne csinálj semmi hülyeséget! - kerekedik el a szemem vésztjósló hangja hallatán. - Én... kedvelem.

 Tűnődően és egyben megadóan szalad tekintete ide-oda a szétdobált ruháim és közöttem. - Hát jó. - sóhajt fel.

 - Micsoda?

 - Segítek.

♡

 Végül Lucas visz ki motorral Darmstadtba és ad elég készpénzt, hogy vonattal vagy villamossal a randi végén hazajuthassak. Anya rögtön akkor esett haza, amikor mi indultunk, így csak egy csodálkozó szájtátásra volt ideje, mielőtt bátyó eldarálta neki a lényeget és tolt le a lépcsőn az ő kicsinyéhez. Igen, késésben vagyok!

 Épp akkor, amikor visszaadom a bukósisakot Lucnak, Caleb jelenik meg a sarkon. Fekete-bordó kockás inge alól kikandikáló egyszerű, fehér atlétája egészen combja közepéig eltakarja sötét farmerét. Ütős kontrasztot alkot a ruhája világos hajával, szemével és bőrével, s valószínűlig rákszínűre pirulnék itt helyben, ha Lucas nem meredne meg mögöttem és árasztana félelmetes mennyiségű negatív energiát. Caleb három lépésre áll meg tőlünk, majd miután rájön: a bátyám csak morog, nem harap, határozottan felé nyújtja a kezét.