Lelkünk dala

2.fejezet~Helló!

 Herr Stirn megengedte, hogy az öltözőben felvegyek valami kényelmesebbet. A kék inget magamon hagyom, a szoknyát és a magassarkút viszont lecserélem egy sötétbarna csőnadrágra és topánkára. Mennyivel kényelmesebb! Az osztályfőnök azt mondta, nem kell sietnem, csak nyugodtan szedjem össze magam. Én pedig, engedelmes diák révén boldogan követem az utasításait. A büszkeséget, ami kék, enyhén ráncos szemében csillogott még most is ott látom magam előtt. Olyan, mintha az anyám lenne. De lehet, hogy csak azt akarom, hogy néha valaki így nézzen rám. Túl sok kívánság, igaz? Tudom...

 A levetett göncöket a táskámba gyömöszölöm, ami egyenlőre üresen kong, mivel még csak ma fogjuk megkapni az órarendet. Az első nap mindig beszélgetéssel indul, vagy ha úgy van, az új osztálytársak bemutatkozásával. És ma úgy van. Nem igazán néztem meg a közönséget, de a legtöbb ázsiai, amerikai, spanyol és afrikai, de legalábbis sötét bőrű arcokat is láttam. Ennyi tanulót természetesen az intenzív osztály nem fogadhat be, így a korosztályuk szerint lesznek beosztva mindenhová. A tanároknak úgyis mindegy, hisz csak februárig maradnak.

 Egy kézzel kilököm az ajtót és még mindig félig a táskámban megindulok arra, amerre, így vakon, szerintem az F épület áll. Fel sem kell néznem, hogy tudjam: az udvar mostanra olyan, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Mindenfelől ezt hallom: "Wath's your name?" és "Where are you from?". Persze a nagy tömegben hamar beleütközök valakibe. Bumm. Fenékkel landolok az aszfalton.

 - Mégis mit képzelsz? - kérdi valaki fölöttem, enyhe akcentussal. Mintha már meg is lenne a bemeccési pont a nyakamon, olyan élesen csattan a hangja.

 Felemelem a fejem. Egy emós, pearcinges lány méreget összeszűkült szemekkel. Amerikai lehet, de nem nagyon tudom megkülönböztetni a nyelvet az angoltól. Füstös sminkje a legfeltűnőbb rajta, de a haja is inkább hasonlít parókára, mint egy igazira, úgy fénylik az egész a lakktól. A ruhájáról lerí, milyen stílust is követ. Semmi világos, csak sötét színek, mint az éjszaka, egy-két helyen biztostűvel fűszerezve. Na, ezt kifogtam!

 Lassan feltápászkodok és leporolom a nadrágomat. Felkapom a még mindig földön heverő tatyómat és a vállamra akasztom. Csak ekkor merek a szemébe nézni. - Elnézést. - hebegem és indulnék is vissza az eredeti irányba, ha a lány nem ragadná meg a karom.

 Az emberek lassan felénk fordulnak. Istenem, hát még nem kaptam meg a napi pechemet? Soha életemben nem szóltam egy rossz szót sem senkihez a családomon kívül. Akkor sem, ha csúfoltak és akkor sem, mikor a legjobb barátnőm megtépte a hajamat, mert a pasija belém szeretett. Még akkor sem, amikor... Soha sem. Mert milyen jogon? A rokonaimon kívül senkit nem ismerek annyira, hogy ezt kiérdemeljék. De úgy látszik, nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy én.

 A lány már emeli is az öklét. A szívem felgyorsul, a szemem lecsukódik. Már nem is félek. Egyáltalán nem. Mint egy pici hal, mielőtt megeszi a cápa. Pár tizedmásodperccel ezelőtt lehet, hogy összecsinálta magát, de a következő pillanatban már el is felejtette, hol van, mit keres ott. Úgy hal meg, hogy nem is tudja, miért. Ez lenne az én sorsom? Azonban mielőtt ez kiderülhetne, valaki lefogja Mrs. Emót, aki ezzel egyetemben engem is elenged. Egy sötét bőrű férfi. Afrikai lehet, minimum félig biztosan. Mielőtt támadóm megszólalhatna, a férfi eltaszítja magától, hogy majdnem elesik. Mostmár mindenki minket néz. 

 - Viselkedj! - ripalkodik rá az ismeretlen a lányra, majd hozzám fordul. - Német vagy? - kérdi. A hangja olyan, mint valami mély basszus. Belőlről visszhangzik. 

 Némán bólintok. Egyenesen a szemembe néz. Nem bámulja meg a szeplőimet, amiért nagyon hálás vagyok. Ha valamiről nem veszünk tudomást, az nem is annyira feltűnő. Bele sem merek gondolni, hogy ennél is kínosabbra forduljanak a dolgok.