Lelkünk dala

6.fejezet~Hullámvasút

Számat rágcsálva sétálok a bolt felé. Mi a fene ütött belém? Már sajnos sejtem. Nem is ismerem a srácot, mégis kedvelem. Lehetséges egyáltalán? Hisz ez még annál is kevesebb, mintha interneten ismernék meg valakit. Nem akarom ezt az érzést! Annyi minden más dologra kell koncentrálnom... Ott van anya, a közeledő nagy vizsgák, ráadásul a banda is. És mégsem tudom kiverni a fejemből a fiút, akivel épphogy váltottam két szót a közelmúltban.

 Tehát itt vagyok a bolt előtt és ami a legrosszabb, mégcsak eszemben sincs venni valamit. Szánalmas, tudom. Végignézem, ahogy egyik lány közeledését utasítja el a másik után. Néha még eltorzult arccal, leplezetlenül fel is ásít.

 Nekidőlök a legszélső ablak mellett a falnak, így nem láthat, hisz nekem háttal áll.

 Olyan különlegesek a vonásai... Enyhén napbarnította bőr, mintha minden héten legalább kétszer tengerparton heverészne, széles váll, sötét, homokszőke, félhosszú haj, markáns arc, formás ajkak - már amennyit látok belőle -, zölden csillogó, keleti szempár és irigylésre méltóan hosszú szempillák. Akármilyen szögből nézem, tökéletes. Vajon melyik fiú gondolkodna épp ésszel ilyen adottságok mellett, ha ráadásul tapadnak rá a nők? Hirtelen nem jut más eszembe, csak hogy barátnője van. Bakker! Erre eddig nem is gondoltam. Nem az én dolgom, ugye? Dehogy is. Habár én kezdetektől fogva egy kíváncsi személyiség voltam. Legalább van mire fogni a dolgot.

 Mozgásra leszek figyelmes magam mellett. Arra kapom a fejem és egy gyerekkel találom szembe magam. Körülbelül hét éves lehet. Fekete bőre miatt csak úgy ragyog a foga, miközben a kezében tartott szivárvány színű nyalókát szopogatja. Egy septében belegyömöszölt öt eurós lóg ki rövidujjú, virágmintás inge zsebéből. Bályos.

 - A néninek van cicije? - szólal meg hirtelen.

 Nagyon kell uralkodnom magamon, hogy ne húzzak be egyet neki, akár kicsi, akár nem. Teljesen elégedett vagyok a melleim nagyságával! Vonallá préselem az ajkaimat, majd a jól bevált módszeremet bevetve elszámolok tízig. Addigra a vér is picit visszábbszökik a fejemből. Leguggolok elé.

 - Hol van az anyukád? - tudakolom finoman, de csak megrántja a vállát és trehányan belekeni ragacsos ujjait a ruhájába. Hát jó. Egy ideig meredten bámuljuk egymást, miközben ő tovább nyalogatja az édességét. Mikor már végképp elfogy a türelmem, megszólalok; - Szeretnél valamit?

 - Én nem. - ingatja a fejét és a kassza felé mutat. - De az a bácsi azt üzeni, hogy ne menj sehová és várd meg idekint! - azzal sarkon fordul és már fut is a parkolón keresztül a zebra felé.

 Elkerekedett szemekkel bámulom a kisfiú hült helyét. Mire az agyam képes teljes egészében felfogni a hallottakat, már óvatosan ki is egyenesedtem; Engem néz. Nincs visszaút. Érzem, hogy az arcomba újra vér tódul. Valószínűleg az elvörösödött képem láttán, de lustán elmosolyodik, amit egy abró gödröcske követ az állán. Ekkor veszem észre, hogy a kasszája bezárt, mert pirosan világít a kettes szám. Ó, jaj! Olyan érzés lesz rajtam urrá, mint egy doga előtt. Akár az adrenalin, csak rosszabb, mert most semmi sem blokkolja a gondolataimat, amik így, az egérút keresése helyett, sajnos csak Calebre fókuszálnak.

 Megindul a bolt hátsó része felé, gondolom átöltözni, de még mielőtt teljesen eltakarnák a polcok, megfordul és egy jelentőségteljes pillantással azt üzeni: Meg ne próbáld! Így hát levegőért kapkodva teszek le a tervemről, hogy gyáván elszaladjak.

 Összébbhúzom magamon a kicipzározott farmerkabátomat, amit kénytelen voltam felvenni a hüvös miatt és vacogva a hátam mögött magasodó falnak ütögetem a fejem, hátha kikergethetek vele egy józan ötletet a feltűnés nélküi felszívódáshoz.