Lelkünk dala

11.fejezet~Kifosztva

 Hideg, puha tappancsok ébresztenek és késztetnek jóleső nyújtózkodásra. Nyűgösen kipislogom szememből az álom maradékát is, majd lendületesen felnyomom magam az ágyon, miközben megvakargatom Bolyhos fejét. Belebújtatom hidegtől remegő lábaimat a mamuszomba és egy ásítás kíséretében az ablakhoz sétálok. Fehér. Minden fehér.

 Hirtelen a reggeltől zsibbadt agyam életre kel. Hó! Te jó ég, havazik!

 - Anya! Lucas! - sietek ki öt éveshez méltó lelkesedéssel a szobámból, de rögtön elnémulok, amint meglátom: nem vagyunk egyedül. Az ajtóban elegáns, fekete lakkcipő tornyosul anya kék lapossarkúja mellett. Hatalmas tócsa jelzi, már egy ideje megérkeztek valahonnan. Mégis mennyi az idő?

 - Anabel, te vagy az? - hallatszik egy szórakozott, női hang a nappaliból.

 - Aha, jó reggelt! - dörmögöm, miközben gyorsan visszavonulok a szobámba és magamra kapok a minyonos pólóm helyett valami melegebbet. Septében végigszántok ujjaimmal kócos hajamon, majd a fürdőbe sietek, hogy rendbekapjam magam.

 - Hé, Vörös! - vigyorog rám a bátyám fehér, fogkrémes pofájával, nekem pedig kisebb erőfeszítésbe kerül megfékeznem egy röhögőgörcsöt.

 E helyett inkább mellélépek, s kontyba fogva a hajam megpróbálom őt arrébb tolni, hogy a csaphoz férhessek. Ezt persze csak egy mindennapos kihívásnak tekinti, mint jómagam. Gonoszan megcsillan a szeme és figyelmeztetés nélkül nyom egy cuppanós, gusztustalan puszit az arcomra. - Te hülye! - sikoltok fel és egyből törölgetni kezdem a trutymó helyét.

 - Megérdemelted! - kuncog.

 - Pfujjj. - öblítem le meleg vízzel a bőrömet, majd halkabban megkérdezem; - Hadd találjam ki! A főnöke?

 Lucas egykedvűen bólint és felhagyva a terrorizálásommal, kiöblíti a száját. - Egész rendes, de...

 - De?

 - Valamiért nem tetszik ez nekem. - rántja meg a vállát, de aztán hirtelen elsőtétül a tekintete. - És az a Caleb gyerek sem.

 Nagyot dobban a szívem a név hallatán, s bár igyekszem kordában tartani a feltörő emlékeket, érzem, hogy az arcom felforrósodik. Már egy teljes hét telt el azóta, köztünk pedig minden a legnagyobb rendben. Így hát nevetséges előitéletéért megjutalmazom Lucast egy túljátszott szemforgatással és kisprintelek a fürdőböl. Igen, minden a legnagyobb rendben. Habár... Van valami, ami felettébb aggaszt; Miért lett rosszul a film közben? Mivel aztán egész nap jó kedve volt, úgy döntöttem a téma hanyagolható. És mégis... Nagyon sokan azt mondják, hogy egy kapcsolatban egyáltalán nem fontos, milyen a partnered múltja. Akkor engem miért emészt a gondolat, hogy szinte semmit sem oszt meg velem magáról? Egyszerűen csak jobban meg akarom ismerni. Ráadásul folyton arra gondolok, vajon a barátnőjével mindent megbeszél-e. Na meg hogy meddig szándékozik még mellette lenni.

 - Kicsim, ráérsz? - kérdi anya a nappali ajtaja mögül. - Be szeretnélek mutatni valakinek.

 Oh, remek. Most igazán semmi kedvem ehhez. - Persze. - felelem végül engedelmesen, miközben elnyomok egy árulkodó sóhajt és belépek a helyiségbe. A fülledt levegő helyett ezuttal friss szellő simít végig a bőrömön, s azt is meglepődve konstatálom, hogy anya kitakarított. A papírok és iratok, amik általában a földön szoktak szétszórva lenni, most gyönyörűen, rendezetten sorakoznak a polcon, a könyvek mellett. Sem gyógyszerek, sem alkohol a láthatáron. Semmi bevetetlen ágy.

 Máris kedvelem a vendégünket.

 A kanapén ülnek mind a ketten, véleményem szerint picit közelebb egymáshoz a kelleténel. A férfi a negyvenes éveiben járhat, mint apa. Körszakálla és rövidre nyírt haja egykor barna lehettek, de az idő kiszívta belőlük a színt, csak a lenyomatát hagyva így fiatal, jóképű énjének. Szemüvege enyhén görbe orra nyergén pihen, s hangsújozza ki ezzel fekete szemeit. Picit pocakos, de amint feláll, a magassága eltereli róla a figyelmemet. Esküszöm, ha minimum nem két méter, akkor én szőke vagyok.