Lelkünk dala

5.fejezet~Gyakorlás

Amikor másnap suli utá blépek az F épületbe, mosolyogva gondolok arra, biztos én leszek az első. Na persze. A bandából már kivétel nélkül mindenki az ajtó előtt toporzékol, mire odaérek.

 - Nektek is szép napot! - rázom meg a kezemben újdonsült kulcsaimat. Úgy néznek rám, mint a megváltóra. Mióta várhatnak itt?

 - Hola chica! - fogja meg a kalapját Fabio köszönés képpen.

 - Hola! - biccentek, miközben igyekszem figyelmen kívül hagyni Brigit gyilkos tekintetét, ami lassan lyukat éget a hátamba. Emanuel épp csak int, mivel valamivel játszik a telefonján. Dani viszont ahogy észrevesz, rögtön röpül felém.

 - Aniii! - kiáltja, majd jó szorosan megölel, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szőke, göndör fürtjei csak úgy ugrálnak a fején. Igazából, hogy így jobban végignézek rajtuk, ő a kakukktojás. Mindenkinek sötétebb a haja, de ő a tejfeljével úgy rikít, mint a Nap az űrben.

 - Szia! - ütögetem meg a hátát és ő nagy nehezen elenged.

 - Úgy izgulok... - vakarja meg a tarkóját, miközben én nagy ímmel-ámmal kinyitom az aula ajtaját.

 - Mégis miért? - nevet fel hangosan valaki a hátunk mögött. Fekete, egyenes fufruja félig takarja a baj szemét, úgy vigyorog le ránk. Tegnap nem ilyen volt a frizurája. Victor most úgy néz ki, mint Adam Lambert. - Jó napot főnökasszony! - tiszteleg nekem eltorzítottan mély hangján.

 - Anabel. - mosolygok. - És neked is.

 Jobb keze megindul felém, mintha az arcomat akarná megérinteni, de végül csak játkosan meghúzza az egyik göndör fürtömet. - Csípem ám a vöröseket. - rángatja le-föl a szemöldökét, de mielőtt még elpirulhatnék, Emanuel röhögve belöki őt az immár nyitott ajtón. Őket Fabio és Dani követi. Brigit nem mozdul. Testsúlyát egyikről a másik lábára helyezi és keresztbe fonja a karját. Kihívón villannak rám éjfekete szemei és mikor már biztos vagyok benne, hogy valami sértőt vág a fejemhez, mégsem teszi. Lassan végigmér tetőtől talpig, mintha nem is tudom milyen utcalány lennék, majd ahogy elmegy mellettem, a vállával nagyot lök az enyémen, nekem meg épphogy sikerül megtartanom a mappát a kezemben. Pompás. Jól kezdődik.

 Idegesen megnedvesítem a számat és követem őket. Nagy meglepetésemre a hangszerek már a színpadon is vannak. Biztosan volt itt korábban egy tanár, aki a helyére tetetett mindent. Ki is színeződik előttem a kép, amint az osztályfőnököm és az igazgató nagy lelkesedéssel trécselnek, miközben utasítgatják az embereket, mit hova tegyenek. Ami a legrosszabb, hogy az sem kizárt, nagy reményeket fűznek a társasághoz. Na, azt majd meglátjuk!

 - Időkorlát nincs, viszont meg kell beszélnünk, ki mikor ér rá. - ülök le törökülésben a színpadra velük szemben. - Valamint naplót kell vezetnem arról, melyik nap mit csináltunk és... - köszörülöm meg a torkom, így elfojtva egy nevetést. - ...mennyire viselkedtetek jól.

 - Ó, emiatt ne aggódj! - kacsint rám Vic. - Példamutató magatartásunkkal eddig mindenhol páratlanul, és teljes mértékben meg voltak elégedve a kedves oktatók.

 Erre a megjegyzésre mindenki egy emberként nevet fel. Még Brigit, aki a fiúk mögötti sorban foglalt helyet, tőlem lehetőleg a legtávolabb, - amiért nem is panaszkodom - arcán is megjelenik egy őszinte mosoly. Teljesen más személyiségnek tűnik, ha épp nem dúl-fúl. Hihetetlen!

 - Akkor? - vonja fel vigyorogva egyik dús szemöldökét Emanuel, majd egyenként végignézve mindenkin, rajtam állapodik meg a tekintete. - Nyomatjuk?

 Beletörődően, de egyben kuncogva rázom a fejem. - Nyomatjuk.

♡