Járkálók avagy tényleg világvége

A kezdet

Nos, mit gondoltok? Érdekes lenne, mi?

Emberek helyett zombik járkálnának az utcán és ennék az agyadat. Néha izgalmas belegondolni, hogy milyen is lenne így a világ. Mire volnál képes? Mire lennénk képesek a túlélés érdekében? Ölnénk? Esetleg elbújnánk? Nem tudhatjuk, hiszen most nem áll fenn ez a lehetőség.

Az emberek személyiségéből kiderülhet, hogy valójában mire képes. Mondjuk egy nyápic kisember, aki még egy legyet sem képes leütni, nem sok eséllyel indítana egy durva világban. Egy börtöntöltelék, vagy egy kigyúrt állat viszont jóval több ideig bírná. De semmit sem mondhatunk biztosra; lehetséges, hogy fordítva történne ez az egész.

Lány létemre, egyik furcsa álmomban -nem meglepő módon- pont egy ilyen történetbe csöppentem bele. Ezt az élményt szeretném Veletek megosztani.

Egyedül vagyok. A családomat megölték. Egy kisvárosban keresek menedéket. Útközben belebotlottam néhány zombiba. Nem volt nehéz leszedni őket. Igaz, hogy az eddigi taktikám az volt, hogy mindig tovább és tovább kutattam, portyáztam, ameddig csak lehetett. Viszont most már megelégeltem ezt. Állandó, biztonságos búvóhelyet szeretnék végre találni. Azt is mondhatnánk, hogy egy „otthonra" van szükségem. Legjobb lenne, ha könnyen ki lehetne onnan menekülni, és elbarikádozni. Nagyon nehéz döntés. Kevés ilyen hely van egy kisvárosban.

Pár közeli kisbolt, és el van intézve szinte félévi kajám. Ilyenkor nem zabálhatok két pofára. Spórolnom kell az élelemmel, az ivóvízzel és a fegyverekkel is. Na meg persze vigyáznom kell a saját magam biztonságára. Ha bekerítenek, biztosan nem azon fogok gondolkozni, hogy mit eszek vacsorára. Még fegyvereket is kell gyűjtenem. Persze, van három használható késem és egy pisztolyom. De ez nem elég. Ezekkel sem tudtam megvédeni a családomat, a bátyámat. A hiányuk elviselhetetlen. Egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy mi lett volna ha... Akkor a testvérem még mindig élne, és együtt küzdenénk. A szüleim egyfolytában figyelmeztetnének, hogy vigyázzak magamra, de legalább együtt lennénk. Viszont fölöslegesen hibáztatom magamat. Ami történt, megtörtént. Azon már nem tudunk változtatni. Hatalmas lelkiismeret-furdalásom van a történtek miatt. Nem azzal kellett volna foglalkoznom. Nem azt kellett volna szem előtt tartanom, ami elsősorban nekem jó. Hanem azt, ami nekünk lett volna jó. Ha hamarabb észreveszem azt a zombit, talán még most is élnének. Mikor megölök egy járkálót, mindig erre gondolok. Belefojtom minden dühömet, amit érzek. Aztán mikor látom, hogy mit tettem, csak az jár a fejemben, hogy egy szörnyeteg lett belőlem. Hidegvérrel gyilkolok. Ettől a hideg is kiráz.

Viszont ezt nem róhatom fel magamnak. Ebben a világban mindenki durva lett és kegyetlen. Nem az emberek akartak megváltozni. A körülmények rabjaivá váltak. Hiszen nem várhatjuk, hogy ezekben az időkben ne öljünk! Ez a fogalom mostanra már természetes lett. Ha ezt mondom, nem ítélnek el. Ha ezt mondja valaki, nem ítélem el.