Járkálók avagy tényleg világvége

Fogadd el. Ölj!

Nem kérdezett semmit. Én nem nagyon tudtam hova rakni a dolgot, így az enyém volt az első szó: - Miért csinálod ezt?- üvöltöttem rá. – Miért és minek?- nyomatékosítottam, hogy világos legyen neki, a választ azonnal követelem. Egy ideig csendben, védekezőállást megtartva próbáltam határozottságot sugallni. Azt hiszem, nem jött össze. Nem válaszolt nekem, de szerintem még ő se tudta, mit mondjon. Össze voltunk zavarodva. Mindketten. Rálőtt a tükörre. Összetört.

Azt kérdeztem magamtól, hogy tényleg egy elmeháborodott fog megölni ilyen értelmetlen helyzetben? Ennyit ért az életem? Egy Jason nevű fiú, aki azt se tudja, mit csinál, fog véget vetni az életemnek? Ennyit érdemlek? Ha eddig nem hagytam, hogy a nyomorult kóborlók elvegyék az esélyt, hogy éljek, akkor neki miért hagynám? Nem, nem hagyom. Ha meghalok, haljak meg dicsőséggel, büszkeséggel és ne teljesen értelmetlenül. Az előbbiek is olyan kérdések, amikre tudom a választ, mégsem akarom tudni. Rengeteg ilyen kérdés van. Viszont nem mindegyikre tudom a választ. Nem tudom, miért csinálja ezt. Nem tudom, miért pont velem csinálja ezt. Nem tudom, miért hazudott. Nem tudom, de nem is fogom tudni, ha meghalok. Én akarom tudni ezeket.

Míg én ezeken agyaltam, addig Ő közelebb lépett, és rám szegezte a stukkert. A tarkómra. A késem a kezemben, bármikor leszúrhatom. Bármikor meglőhet. Bármikor meghalhatunk.

-Ha azt akarod, hogy túléljük mindketten, kérlek, válaszolj a kérdéseimre. Azt hiszem, jogosan tettem fel őket. -Nem gondoltam volna, hogy ezzel befolyásolhatom a döntését, de egy próbát megért.

-Én meg azt hiszem, nem jogosak a kérdéseid. Követeltem én tőled válaszokat, mikor megmentettem az életed? Kis híján felfaltak a kóborlók, te csitri! Gondolkozz, mielőtt cselekszel! Régóta vagy már idekint, de úgy látszik, egyedül nem megy neked. – kiáltotta.

- Hangosabban nem lehetne, te rohadék? Ha még nem gyűlt ide az összes agyzabáló, az idióta lövésedre, akkor majd most fognak. Te nem gondolkozol! Nem én vagyok az, aki azt se tudja, mit csinál! Nem én vagyok, aki embereket ölne! Te vagy! Te vagy az! - erélyesen vágtam neki vissza.

- Fogd be! Én tudom, mit csinálok! Bosszút állok rajtad, te...te...olyan szánalmas vagy! Megölted a családomat, én pedig még meg is mentettelek. Ostoba voltam, akkor még nem tudtam, ki vagy.

Már tudom! És megbűnhődsz a tetteidért!

-Mégis miről beszélsz? Semmit nem tettem a családoddal! Sem a tieddel, sem bárki máséval!

- Igen? Én úgy emlékszem, hogy igenis tettél! – a pisztolyt erőteljesebben a tarkómhoz nyomta, de a késemet még nem vette észre, így már ott tartottam, hogy megteszem.

- Akkor kérlek, tudasd velem is, mert én semmiféle incidensre nem emlékszem. Azt sem tudtam, ki vagy, ezelőtt. Azt se tudtam, hogy te létezel, nemhogy a családod!

- Ezek szerint itt az ideje, hogy felélénkítsem ezeket az emlékeket. – levette az ujját a ravaszról, és én akármikor leszúrhattam volna. – Tudod, mikor elkezdődött ez az egész elcsesződés, Én és a családom elmenekültünk. Messzire. Egy távoli városba, már a nevét sem tudom. Azt mondták nekem, hogy van egy lány, az unokatestvérem, akinek szüksége van rám. Elmondták, hogy hol keressem. Én utánanéztem, meg is találtam. Igaz, rengeteg minden akadályozta ezt, de mivel megkértek rá, meg kellett tennem. Mire vele együtt visszatértünk a családomhoz, Ők már nem éltek. Meghaltak. Megölték őket. Megölted őket! – a tarkómon ismét éreztem fegyverét.

- Még mindig nem tudom, miről beszélsz!

- Nem tudod? Nem tudod, hogy megölted őket? Nem tudod, hogy kinyírtál 3 embert? Nem? Nem rémlik? Nem emlékszel, hogy egy faházban egy idősödő nő és férfi valószínűleg könyörgött az életéért? - üvöltött velem.

- Valószínűleg? Nekem ez nem elég! Valószínűleg azt sem tudod, miről beszélsz! Igen, kb. egy éve, egy idős házaspár egy vadászházban megtámadott engem! Érted, megtámadtak! Mire odaértem, már megharapták őket, átváltoztak! Egy kisfiút épp akkor faltak fel, mikor beléptem a házba. Mégis mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy mindhárman szabadon kószálhassanak az erdőbe? Hogy még több embert megzabáljanak? – kiáltoztam.

- De mikor visszaértünk, akkor hagyták a képet. A felirattal együtt. Ezt hogy magyarázod? – kérdezte, telve bizonytalansággal.

- Hisz azt én írtam. Tudtam, hogy visszavárnak valakit. Azért hagytam ott. Ha én nem öltem volna meg őket, Neked kellett volna, de tisztában voltam vele, hogy ezt senki se tudta volna megtenni, rajtam kívül. Így rám várt a feladat. Azért hagytam ott, hogy máskor tudj ölni! Hogy fogadd el ezt, és ölj! Érted már?

- Mindent értek. –egy apró mozdulattal az eddig felém tartott pisztolyt most a saját tarkójára szegezte. Tudtam, mit tervez, de nem tudtam mit tenni. Elhatározta, hogy Ő nem kér ebből az életből, amit én elfogadok. Nem tervezhetem meg az életét, mikor a sajátomat se tudom rendezni.

A pisztoly eldördült, a golyó eltalálta, és Ő végleg feladta.