Járkálók avagy tényleg világvége

Mi vagyok?

Találtam egy tömblakást. Számomra megfelelő hely. A felső szinteket elfoglalom, az alsókat pedig lezárom. Tökéletes, mivel van átjáró még három lépcsőházba is. Így több menekülő-útvonalam van. Nagyon sok lakás van itt. Biztos nem foglalták el az összeset. Könnyebben tudok portyázni, több lehetőségem van. Egy ideig meghúzom itt magam, de nem ez lesz a végleges döntésem.

Biztos vagyok benne, hogy ennél találok jobbat is. Talán közösségre is lelek. Így egyedül eléggé bizonytalannak érzem magam. Bizonyára egy csapattal sokkal nagyobb önbizalmam lenne. Biztonságot, segítséget tudnánk nyújtani a másiknak. Újból lenne egy családom. Törődést kapnék, szeretetet. Nem pedig kést, stukkert, vért és sebeket.

Hogy mi vagyok? Talán egy apró esély a nagyvilágnak az újrakezdésre. Talán nem. Talán egy jelentéktelen túlélő, aki mindenféleképpen meghal. Talán nem. Magam sem tudom pontosan, mi is lennék valójában. De nem is biztos, hogy az a kérdés, hogy mi, hanem hogy ki vagyok. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben és én egyikre se tudok választ adni. Lehet, hogy tudnék, de nem akarok. Itt nem arról van szó, hogy ki vagyok. Hanem arról, hogy mennyire akarok élni. Nem véletlenül küzdök ennyire, ilyen régóta. Nem akarok választ kapni arra, hogy mikor halok meg, mikor támadnak meg, mikor kell megint éheznem, mikor kell újból próbára tenni magam, mikor vesztek el ismét egy számomra fontos személyt. Nem akarom tudni, mert még változtathatok rajta.

Találkoztam egy hordával, ők ellenben nem vettek észre. Pedig már felkészülten vártam volna az újabb kihívást. Nem tudom, hová tartottak, de nagyon sokan voltak. Pár kilométerrel arrébbról lövéseket hallottam, ami reményt ébresztett bennem, viszont nem sokáig tartott. Csak pár golyó volt, ami annyi járkálót úgysem tudott volna leteríteni. Még ha meg is védte magát az áldozat, nem hinném, hogy túlélte, mert fél órával később ismét láttam egy hordát, szintén arra tartva. Utána kéne néznem, hogy mi vonzza őket arrafele.

Rossz előérzetem van, de a kíváncsiság hajt. Nem, inkább nem megyek. Nem, nem lehet odamennem, nem szabad. Mi van, ha a családom is ott van? Nem lennék rá képes, hogy megöljem őket. Viszont azt se akarom, hogy tovább szenvedjenek. De bárhol lehetnek, miért érzem úgy, hogy pont ott vannak? Miért? Talán, mert arrafele voltunk utoljára együtt. Ott változtak át. Oda nem megyek többé. A saját figyelmetlenségem okozta „halálukat". Nem tudnám még egyszer megölni őket. Nem! Én nem hiába élek még. Nem fogom hagyni, hogy engem is megharapjanak.

Elkiáltottam magam, ami nem volt okos döntés. De a feszültséget így tudtam levezetni. Viszont olyan érzésem van, hogy hamarosan máshogy is le tudom vezetni. Méghozzá nem is akármilyen módon: ölni fogok! Véleményem szerint egy tucat zombi tart most erre, a hangra felfigyelve. Várok rájuk. Nem jönnek. Azt hittem, hogy gyorsabb a reakció-idejük. Tévedtem. Mindegy, inkább visszafordulok és „haza" megyek.

Nem tudok aludni. Nem mintha ezeknek az időknek az lenne az ismertetőjele, hogy 6 óránál többet alszok, de most egy percre se tudom lehunyni a szemem. Furdal a kíváncsiság, hogy mi van ott, ki adhatta le a lövéseket, miért nem jöttek a hangra járkálók. Elindulok. Sötétben még nem voltam odakint huzamosabb ideig. Olyan békés. Csak néhány zombi nyöszörgése hallatszik, de már megszoktam. Gyakrabban kéne éjszaka eljárnom. Nem nagyon tudok tájékozódni, hogy merről jött a lövés, mert most semmi jele nincs a délután történteknek. Viszont látok egy kápolnát, amit eddig még figyelembe se vettem. Otthonos, biztonságosnak tűnő, mégis olyan rejtélyes és izgalmas. Bemegyek. Vagyis nem megyek. Le van szögelve az ajtó, valamint az ablakok. Találtam egy kis rést. Nem láttam semmit. Akkor miért nincs szabad bejárat? Inkább ezzel most nem törődök. Később visszajövök.

Éreztem, hogy közeleg valaki. Mikor megfordultam 30 zombi tolongott mögöttem. Az elsőt könyékkel leütöttem, az utána következő szerencsés egyedet pisztolynyéllel vágtam fejbe, de sikerült leterítenie. A földre estem és bevertem a fejem. Tiszta vér volt mindenem, szédültem. A járkálók nagyon közel voltak, ráadásul a tárba csak 4 golyó volt, amit a legkilátástalanabb helyzetben akartam bevetni. A földön találtam egy sörösüveget, amit belevágtam a legközelebbi zombi fejébe. Hirtelen felugrottam és elkezdtem rohanni. Szorosan mögöttem már csak 10 élőhalott éhezik rám. Nem menekülök a búvóhelyemre, mert másnapra elözönlenék a járkálók. De hova menekülhetnék, ahol ennél kevesebb rohadék akarna megzabálni?

Csak futok, rohanok, mint az őrült, mikor egyszer csak összecsuklok. Hátrafordulok. Kb. 7-8 járkáló kitartóan küzd, hogy megkaparintson. Hallok egy hangot: -A bejárathoz! Srégen egy maszkos, felszerelt alak, elég homályosan látom. Eldördült a revolver, 3 járkáló kapásból kinyírva. Ekkor tértem magamhoz, elkezdek szaladni a ház bejáratához, ahonnan lőtt. Nem is tudom, hogy gondoltam egy idegen területére belépni. Talán nem is gondolkoztam, csak a túlélés ösztönzött. Benyitok. Rögtön elájultam. Kinyitom a szemem. Csak annyit hallok, hogy valaki ordít velem: - Megharaptak? Válaszolj már! Erre nagynehezen kinyögtem: - Nem.