Járkálók avagy tényleg világvége

Ne habozz!

Nem azért, mert olyan súlyos volt a sebem, hanem mert még nem tértem magamhoz rendesen. Visszafekszem. Negyed óra múlva újból megpróbálkozok a felkeléssel. Ellenben az előbbivel, most sikerült is. Egy magas, jó kiállású, meglehetősen helyes pasi állt előttem. Csak résnyire nyitom a szemem, nehogy észrevegyen. A késem akarom kivenni a farzsebemből, de nem tudtam, mert észrevett és fegyvert szegezett rám.

Először bambán bámultunk egymásra, majd láttam rajta, hogy képtelen rám lőni, úgyhogy szép lassan felálltam.

- Ne mozdulj! – üvölti.

- Rakd el a pisztolyt, kérlek. Nem jelentek veszélyt számodra. Szeretném megköszönni, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok.

- Majd meglátjuk. De mégis mit művelsz itt?

- Tegnap délután lövéseket hallottam és utána akartam nézni. Te adtad le őket?

- Igen, megtámadtak. – válaszolta közömbösen.

- Láttam egy hordát, ahogy éppen errefelé tart.

- Kb. 40-en voltak?

- Igen, ott körül.

- Akkor egyről beszélünk. – kicsit kedvesebben válaszolta.

- Azt gondoltam, hogy biztos meghalt a kiszemeltjük, de ezek szerint tévedtem.

- Amint látod.

- Bocsi, nem akarnád lerakni a fegyvert? –kérdeztem, mivel eléggé zavarban voltam.

- De, persze. Sajnálom. Megszokás.

- Ismerem az érzést. – Ezek után hihetetlenül jót beszéltünk.

Kiderült, hogy ő is 15 éves, családját szintén elvesztette és Jasonnak hívják.

Nem sejtettem, hogy van még hozzám hasonló sorsú szerencsétlen ebben a világban. Egy részem örült neki, más részem pedig fenyegetésként vette. Nem tudtam, mit is kezdjek vele, hogy ő egyáltalán létezik.

Nem maradtam ott sokáig, csak ellátta a sebemet, majd mondtam, hogy nekem mennem kell. Kicsit bizonytalan voltam a dolgomban, de nem akartam veszélybe kerülni. Igazából sejtettem, hogy nincs vele minden rendben. Túl sok volt az egybeesés.

Mielőtt elindultam, családi fényképeket nézegetett. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, viszont mikor láttam, hogy mi van ráírva a képre, megdöbbentem.

Valami olyasmi felirat volt, hogy: NE GONDOLJ A MÚLTRA! LÁSS A JÖVŐBE! ÖLD MEG! NE HABOZZ, NE VÁRJ, KÜLÖNBEN TE LESZEL A GYENGE!

Észrevett, viszont nem kérdeztem semmit. Tudta, mire gondolok, mégse tett semmit.

Elindultam. Komolyan elgondolkodtam a képen, ismerős is volt a felirat, nagyon is, de nem tudtam rájönni. Talán a családtagjait kellett neki kinyírni, de az is lehet, hogy egy másik család fényképe.

Egész éjszaka ezen járt az eszem. Majd másnap ismét megkerestem azt a kápolnát, ahol megtámadtak. Nem töltött el félelem, semmilyen rossz előérzetem nem volt. Semmi különös nem történt, egészen addig, amíg meg nem láttam ugyanazt a fényképet, amit Jason a kezében tartott. Na, most kezdtem el furcsállni a dolgot. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés, hogy pont ugyanolyan családi kép van a kápolnánál, mint amit Ő is nézegetett. Oda kell mennem, megnézni, hogy ezen is van-e felirat. Nem volt. Viszont a másik oldalon vérrel volt felírva: MENEKÜLJ!

Irtóra ironikus volt, mivel mögöttem pár élőhalott próbált megharapni, de pár éves rutinom jóvoltából, simán leterítettem őket, úgyhogy nem kellett elfutnom.Váratlan fordulat következett. Mögöttem megláttamJasont, ugyanis egy tükör volt előttem. Egy stukkerrel a kezében, szörnyenmeggyötörve célzott rám. Nemvette észre, hogy látom. Az ujja a ravaszon. A földre vetettem magam. Épphogymegúsztam. Nem hittem el, hogy ekkora szerencsém van. Hirtelen előkaptam abicskámat. Nem sokat értem vele, mivel nála egy pisztoly volt.