Bárhol is legyél (Luke Hemmings fanfic.)

Prológus

Egy több mint tizenöt órás repülőút után hulla fáradtan szálltam ki a gépből, ám mégis halvány mosoly játszott ajkamon a ténynek a tudatára, hogy végre amerikai földet érezhetek a talpam alatt.
Az elmúlt öt évben egyetlen célom volt, mégpedig az, hogy végül itt kössek ki. A középiskolát követően egy két éves szerkesztői képzésre jelentkeztem, melynek sikeres elvégzése után viszonylag hamar találtam állást egy nevesebb ausztrál kiadónál. Az elmúlt három évben az életem másról sem szólt, minthogy igyekeztem kitörni onnan. Kemény munkával értem el azt, hogy egyre komolyabb feladatokkal bízzanak meg. Talán fél éve lehettem ott, mikor megkaptam az első teljesen önálló projektemet, egy első könyves írót segíthettem végig a publikálás göröngyös lejtőin. Én voltam az, aki elsőként olvasta a kéziratát, s megláttam benne a lehetőséget. Tehetséges író volt, s a története egyszerűen megfogott, egy belső hang azt súgta, hogy ebből még világsiker is lehet. Én voltam az, aki addig járt a főnök nyakára, mígnem rábólintott a sztori kiadására, egyetlen feltétellel: ha nem lesz akkora siker, mint ahogy azt én bizonygattam, repülök a cégtől. Életemben talán először akkor tettem valami igazán vakmerőt, mikor minden gondolkodás nélkül beleegyeztem az alkuba. De egyáltalán nem bántam meg, hogy akkor a megérzésemre hallgattam, két hónappal később a könyv már a boltok polcain volt, s nem csak Ausztráliában, de világszerte óriási sikernek örvendett. A karrierem pedig ennek köszönhetően kezdett beindulni. Számos sikeres könyv következett, a kiadónál pedig egyre biztosabb volt a helyem, s szépen haladtam egy vezető pozíció felé.
A családommal is minden a legnagyobb rendben volt, s számos igazán jó baráttal büszkélkedhettem. Ám mindezek ellenére sem tudtam önfeledten boldog lenni.
Minden áldott nap azon voltam, hogy minél jobban lekössem magamat. Reggel kilenctől délután ötig az irodában voltam, de még ez sem volt elég. Először spanyol, majd francia, aztán német nyelvtanfolyamokra jártam. Ezek után elvégeztem a fordítói képzést is. Hétvégente pedig minden szabad percemet a családommal, a barátaimmal töltöttem. Gyakorlatilag csak aludni jártam haza. S még így sem tudtam teljesen megfeledkezni a bennem tátongó űrről.
Azt mondják, hogy idővel elmúlik a fájdalom, vagy legalábbis egy elviselhetőbb mértékre csökken, ám én ezt nem így éreztem. A hiánya, az elvesztése okozta sebek ugyanúgy mérgezték a szívemet, mint mikor elengedtem őt ide s tova már öt éve. Szerettem Lukeot, jobban mint bárki mást, életem legnehezebb döntése volt a létező összes kapcsolat megszakítása vele. De tudtam, hogy így jobb lesz. Nem akartam, hogy a távolság, a külön töltött hetek- hónapok verjenek közénk éket. Nem bírtam volna elviselni, ha úgy válunk el egymástól, hogy az érzés, ami mindenen felül uralkodik bennünk a másik iránt, az a gyűlölet. Barátokként búcsúztunk el. S azóta sem beszéltünk. Ő elhagyta az országot, ám az emléke velem maradt. Ha elsétáltam kedvenc éttermünk előtt, vagy a parkon keresztül vezetett utam, egyből eszembe jutott az együtt töltött szép idők összes pillanata. Nem nagyon volt olyan hely Sydneyben, amiről ne asszociáltam volna rá. Szabadulni akartam, tovább lépni, de erre egészen idáig nem volt lehetőségem.
Aztán három hete a főnököm az irodájába hivatott. Csak egy átlagos egyeztetésre számítottam, így nagyon meglepett, mikor felajánlott nekem egy állás lehetőséget. De azonnal tudtam, hogy ez az én pillanatom, végre kitörhetek innen. És tessék huszonegy nappal később itt ülök egy taxiban, ami az új, los angelesi albérletem felé tart. Itt nem lesz olyan hely, amiről rá asszociálhatnék, ami láttán milliónyi kedves emlék fájó tőrként hasít a szívembe. Ez az álláslehetőség egy tiszta lapot kínált nekem. S így végre újra élt bennem a remény, hogy tovább léphetek, hogy elfelejthetem Őt.
Kár hogy a sors teljesen mást szánt nekem...