Miss Right

01. fejezet - Titoktartás

Sziasztok! 

Nos, azt hiszem, hogy hivatalosan is elkezdődött a Miss Tökély története. Igen, tudom, egy kicsit talán erős volt a kezdés, de ez kell nem? Meg kell fogjalak titeket, olvasóközönséget. Szóval... Jó olvasást!

  Nem, igazából fogalmam sincs, hogyan is kezdődött. Talán nyáron? Nem, biztosan, hiszen utálom a nyári románcokat. Télen? Ugyan, én jéggé fagytam Szöul hótakarós utcáin. Esetleg tavasszal? Jaj, beszélek itt hülyeségeket! Pont tavasszal nyílnak azok a virágok, amikre allergiás vagyok, így természetes, hogy a zsebkendő volt a legjobb barátom. Persze, a több száz mellett az iskolában. Ó, megvan! Az iskola, szeptember, minden diák rémálmának kezdete. Közöttük az enyémé is. Most minden bizonnyal arra gondoltok, hogy "hűha, egy újabb népszerű lány!". Tévedtek, nagyot. A népszerűség csak egy "ékszer", amit hordhatsz, de akár el is adhatod. Nos, én nem adtam el.

  Szóval, éppen az iskolából tartottam haza, egy újabb, hosszadalmas nap után, amikor az egyik sarki bolt előtt, ahol egy zsákutca volt, furcsa zajokra lettem figyelmes. Sosem szerettem belekeveredni a bajba, inkább igyekeztem elkerülni sikeresen, de ez más volt. Ez egy kisgyerek hangja volt, aki talán bömböl. Olyasmi idős lehetett, mint a húgom, így egyből arra gondoltam, hogy biztosan azért sír, mert nem kapott meg valamit vagy csak egy kicsit leszidták. Az érzéseim általában sosem csaltak, de ezúttal nagyot tévedtem. Nem egy gyerekneszt hallottam még afelől, úgyhogy elindultam az irányba, merthogy eszméletlenül hajtott a kíváncsiság. Csakhogy ami ott várt, igencsak lesokkolt; először csak elbújtam az egyik szemeteskonténer mögé, elsőre csak meg akartam őket lesni, de álmaimban sem gondoltam volna arra, amit akkor láttam. Összesen négyen voltak, mindegyik kezében cigaretta, kivéve egyet. Egy kisfiút, akitől hallottam a sírást; ki volt kötözve, rikácsolt és esedezett a szabadságáért, miközben a többi gúnyosan kinevette. Ruhája szétszaggatva, mezítláb, s fedetlen kis mellkasát piros foltok borították be. De talán a pillanat, amikor az idegeim ez egekig törtek az volt, mikor szerencsétlennek a szétcincált pólójába beledobták a csikket. Szegény éppen odakapott ijedtében, így természetesen meg is sütötte. Ekkor éreztem úgy, hogy ideje közbelépnem, így kiugrottam a konténer mögül és gyors léptekkel, a táskámat a földre dobva siettem a kisfiú elé. A többi egyből megrémült és elfutottak, habár utánuk kiáltottam, hogy meg fogom keresni őket és beszélek a szüleikkel. Mégis hova jutott a társadalom, ha már a gyerekek is bántják egymást? Na és a dohányzás...

– Jól vagy, kicsim? – guggoltam le a csöppség elé, majd óvatosan fel akartam húzni a pólóját, de azonnal elugrott. Istenem, biztosan halálra rémült. – Ne aggódj, nem akarlak bántani – mosolyogtam rá haloványan és eloldottam a kötelet, hátha egy kicsit megnyugszik a társaságomban. – Gyere ide, még megfázol! – húztam magamhoz és ráterítettem kabátomat.

– Ha-haza a-karom m-menni – suttogta vékony hangján. Annyira sajnáltam, hiszen annyi ilyenről hall az ember, mégsem mindenki tesz ellene. Ez a kis csemete olyan lelki traumán mehet át, ha bántják, hogy talán ebben az életben nem heveri ki.

– Jól van. Merre laksz?

  Nem válaszolt semmit, csak egyszerűen elindult a sikátorból, én pedig sietősen utána rohantam a táskámmal és az övével, majd szorosan mellé szegődtem. Nem hagyhattam, hogy ezek után egyedül menjen haza, hiszen ki tudja, lehet, hogy azok a mocskok csak azt várták, hogy ismét egyedül legyen. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni afelett, hogy a gyerekek egymást bántják, ráadásul fizikailag. Fel sem tudja némelyik fogni, hogy mi történik, miért teszik ezt vele. Az meg a másik, hogy lelkileg összetörik és talán soha többé nem bízik majd meg az emberekben. Emiatt lesz a sok depressziós, az öngyilkos palánták és mi egyéb. Egész idő alatt csendben bandukolt mellettem, habár szerettem volna beszélni vele, hiszen pszichológusnak készülök, ha leérettségizek, de nem tudtam, hogyan szólíthatnám meg, így ez az ötletem seperc alatt mélybe ment. Az út, míg sétáltunk eléggé rövidnek bizonyult, s ezt onnan veszem, hogy hamar egy ház előtt állt meg és egészen az ajtóig kísértem. Az a ház hatalmas volt és különösen ismerős, mégsem tudtam sehova sem tenni az elmémben. Benyomtam a csengőt és a kisfiút magam mellé szorítottam, amíg vártam. Illetve vártunk. Pár perccel később az ajtó kinyílt, de egy olyan személy nyitotta ki, akiről még álmodni sem mertem volna, hogy itt lakik.