Miss Right

03. fejezet - Késtél

    Kicsit sem túlzok, ha azt mondom, közel két órát ültem azon a poros padon, amíg vártam JungKook érkezését. Idegesen a karórámra pillantottam, ami már hat órát mutatott. Tudhattam volna, hogy nem számíthatok rá, habár miért is kellett volna? Egy semmirekellő tuskó, aki elhiszi, hogy övé a világ: alapvetően jó tanuló, de egy lusta lajhár, állandóan keresi a bajt. Úgy véltem, ha már nem képes legalább megjelenni, elkezdem a büntetést letölteni, akármennyire is osztoznunk kellett volna. Sóhajtottam egyet, mely szinte az egész folyosó berezegett, ráadásul eléggé éhes is voltam már, hiszen nem éppen kiadós kaja volt aznap a menzán. Mindig is utáltam ott enni, sokszor nem is tudtam mit eszek, mert nem ismertem meg egyik hozzávalót sem. Felpattantam a padról, majd vállamra kaptam a táskámat és elindultam a tornaterem felé. Badarság volt azt gondolni, hogy kedves osztálytársam kiveszi a részét. És abban a szent minutumban, meg sem sejtve, egy ismerős hangot hallottam, ahogy az én nevemet kántálja lázasan. Megfordultam és egy verejtékező, csillogó tekintetű, teljes harci díszbe – egyenruhába – öltözött JungKook loholt utánam. Megálltam, ezzel is bevárva őt. Amint megérkezett, mutatóujjával jelezte, hogy várjak egy pillanatot, míg kifújja magát és kezeit térdén támasztotta meg. Mihelyst végzett, újból felegyenesedett és tudatosult bennem, hogy mekkorát nőtt. Pár éve még akkora volt, mint én, most azonban legalább két fejjel magasabbnak látszott. Karomat magam előtt összezárva, a falnak dőlve vártam rá.

  – Késtél... – közöltem vele kissé gúnyos hangnemben, mire csupán szemeit forgatta. Sosem szerettem, ha mások nem tartják be az ígéretüket, de neki talán az volt a szerencséje, hogy legalább megjelent. Nagyon is érdekelt, mi volt sokkal fontosabb neki két órán keresztül. Ha már négykor hozzá kezdhettünk volna, rég otthon lett volna és mindkettőnk dolgát leegyszerűsíti. De nem, ő túl menő ahhoz, hogy időben érkezzen.– Közel két órája vártam rád, JungKook. Veled ellentétben, én még tanulni is szeretnék.

  – Igen, mert te stréber vagy – mosolygott büszkén. – Nekem legalább van életem a könyveken túl is – nyögött egyet miközben nyújtózkodott, s elindult előttem a tornaterem felé. Az már egyéni szociális probléma, hogy jobb vagyok nála, szinte mindenben, de azért ki kérem magamnak! Az iskola egyik legnépszerűbb fiúja a barátom, a barátaim egytől-egyig elit társaság, megvan a tekintélyem is, mi kell még? Nekem nem kell egy olyan, aki azzal vág fel, hány tanár ismeri a nevét a tanáriban.

  – Most nagyon nyeregben érzed magad, ugye? – méregettem szúrósan hátulról. Egész nap nem volt iskolában és még van képe beszólni. Mi ez, ha nem egy vicc? Sőt, JungKook maga egy vicc. Cipőm kopogását lehetett csak hallani, míg az előttem zsebre dugott kézzel sétáló fiú valami édes dallamot dúdolgatott. Tény, hogy nem volt rossz, engem azonban nagyon is idegesített. Kisvártatva megérkeztünk a hatalmas teremhez, ahol minden volt, csak rend nem. A kosarasok már egy órája végeztek, de sosem szoktak elpakolni maguk után, a padló pedig tiszta mocsok volt a cipőjüktől. Igyekeztem nem a legpiszkosabb helyre ledobni a táskámat, majd ez után az ajtó melletti hirdetőtáblához sétáltam, ahol a kedves igazgató egy papírra felírta, mit is kell kitakarítani: felmosás, ablakpucolás, tornaeszközök fertőtlenítése...

  – Az igazgatónő nagyon ért a parancsolgatáshoz – vakargatta mellettem a tarkóját JungKook. Nekem szerencsére minden világos volt, egyedül azt nem értettem, hogyan is fogjuk majd lepucolni az ablakokat, ha egyikőnk sem éri el, ráadásul semmire sem tudunk felmászni, hogy elérjük? Mindegy, ezt talán rábízom JungKookra. Mély levegőt vettem, majd egy teljes kört tettem meg tengelyem körül és elindultam a takarítószertár felé. JungKook továbbra is a táblát bámulta, nem is érdekelte különösebben, mi történik. Inkább csak túl akart esni rajta, ahogyan én is. Legalább ebben egyeztünk. – Nos, mivel kezdjük akkor? – csapta össze tenyereit, amikor visszaértem a sok mosószerrel, vegyszerrel a kezemben. Amint meglátta, hogy mennyi cuccot cipelek, rögvest odasietett hozzám és a legtöbb cuccot magához vette, ami miatt eléggé bizarr arckifejezést vágtam. Sosem volt ilyen velem, amióta ismertem, inkább még több terhet rakott rám. – Mi van? – nézett rám egy grimaszt vágva, amin akaratlanul is elnevettem magam.– Nevettél.