Miss Right

06. fejezet - "Mintha, beleszerettem volna"

  Látván JungKookot, ahogyan erejének teljében ütlegeli azt a személyt aki pár héttel ezelőtt a legfontosabb volt számomra. Nem voltam képes végignézni, ahogyan félholtra veri a barátomat, akármennyire is elhidegültünk egymástól. Gyerünk, Cassie, orron be, szájon ki! – ismételgettem magamnak. A mellettem ledermedt SoHyunra pillantottam, aki csupán arra várt, valaki lépjen közbe. JungKook haverjai sem nagyon akartak közbe avatkozni, szóval többszörös átgondolás után erőt vettem magamon és előre lépkedtem. Nagyon féltem; féltem attól, ki fog a szemembe nézni, JungKook vagy egy vadállat és féltem attól, mi történik ezek után. Úgy gondoltam, hogy talán az az ember, akit a fiúk után meghallga, én vagyok, így igyekeztem a legmagabiztosabb énemet elővenni. Szívem torkomban dobogott, hatalmasakat nyeltem, lábaim nyománál mintha ketté szakadt volna a föld, s égette a padlót az ebédlőben. Nem láttam annak értelmét, hogy lerohanom, hiszen felállt annak a lehetősége, hogy magam is egy kis pofon gazdája leszek, még ha csak véletlenül is. 

  Apró kezeim egyre inkább közeledtek a fiú válla felé, s mikor elértem, ráhelyeztem óvatosan. A reakció, amit mindez kihozott belőle... Nos, a mai napig nem hiszem el, hogy megtörtént. A pillanat hevétől JungKook reflexe felerősödött, s ama apró érintéstől felbűszülve csattant tenyere arcomon. Az égető érzés szinte keveredett perzselő, sós könnyeimmel, s hirtelen ar arcomhoz kaptam. A zaj, mely addig beterítette az egész teret, elnémult. JungKook ledermedt halk sikolyom hallatán, s óvatosan felegyenesedett. Vékony ujjaimmat végighúztam az égető ponton, melytől azok szintén vértől ázottak lettek. Nem az én vérem volt, hanem SungJae-é. Az előttem álló fiú kimérten megfordult, s találkozott remegő testemmel, ahogyan a piros nedvet elemezgettem tenyeremen. Csak állt előttem és merev tekintettel nézett.

  – Ne érj hozzám! – kiabáltam JungKookra, maint elkezdett felém közeledni. Máskor sosem féltem volna tőle, de most nagyon megrettentem, ahogyan a barátomat verte majdnem félholtra. Megfordultam, s táskámat felkapva, a tömegen átbukdácsolva elszöktem. Nem ütöttek még meg soha, hiszen sosem érdemeltem ki, holott csináltam butaságokat. De az, hogy egy olyan fiú, aki talán kezdett egyre fontosabbá válni számomra, megüt... Megint csak hülyeséget csináltam, s ezzel is bizonyosodott az az elméletem, miszerint SoHyunon kívül nincs más barátom, akiben megbízhatok.

*JungKook szemszöge*

Hogy lehettem ekkora szörnyeteg! Lekevertem egy pofont annak, akibe lassan halálosan kezdtem beleszeretni. Ráadásul, még annak is ártottam, aki számára fontos volt. Igaz, hogy a srácok bizonyos forrásokból azt tudták meg, már rég nem olyan a kettejük kapcsolata, mintaz elején, de akkor is együtt voltak. Én pedig mindent elrontottam. Én hülye! Tudtam, hogy a z arculütés után Cassie undorodni fog tőlem, s ahogy láttam könnyes szemeiben, mennyire is tart tőlem, felébresztette bennem azt az énem, amit nem sűrűn lehett látni. Még a fiúk előtt sem mutatkoztam ekképpen. Meg szerettem volna ölelni, átkarolni vékony derekát, ujjaimat beletúrni puha hajába, beszippantani édes parfümének illatát... De nem. Azt kérte, ne érjek hozzá. Meg is értettem. Én is gyűlöltem magam, mert fájdalmat okoztam neki. Aztán elment.   Összegörnyedve, megtörten kémleltem a közönséget. Egy kéz érintette meg vállamat. NamJoon volt az, a vezetőnk. Mélyen szemeimbe nézett, majd a földön fekvő SungJae-re. Mindketten tudtuk, mit szeretett volna mondani a leader, nem kellettek szavak. Hibáztam és jóvá akartam tenni. A srácokért, a családomért, de legfőképpen Cassie miatt.  

 – JungKook..., tudod, hogy mi mindig a barátaid leszünk, igaz? – tette fel kérdését leader-hyung. Természetesen tudtam, s bólogatva helyeseltem. – Menj utána, nem akarom, hogy szenvedjetek! Jobban ártotok egymásnak, ha nem vagytok együtt. – mosolygott bíztatóan, majd azonnal efutottam, egyenesen Cassie után.