Vírus

1. Fejezet: Más vagyok

Amikor felébredtem, egész testemben remegtem és meg voltam izzadva. Mégis, nem ez volt az első gondolatom, ugyanis egy hatalmas, szürke teremben ültem egy széken. Nem emlékeztem ki vagyok, vagy mit keresek ott. Fogalmam sem volt a környező világról, vagy arról hogy kéne az kinézzen. Egyszerűen ültem annak az elhagyatott gyárnak tűnő épület egyik termének közepén, egy széken.
Hirtelen azt vettem észre, hogy félelem gyülemlik bennem, el akartam menekülni onnan, nem tudtam hova, csak el onnan. Öszegyüjtöttem az erőm, és végigosontam az épületen, melynek érdekes módon minden egyes részét ismertem, pedig abban biztos voltam, hogy igazából soha nem jártam még ott. A hatalmas teremből kiérve egy folyósón kellett végigszaladnom. Miközben egy üvegajtós terem mellett mentem el, láttam, hogy odabent teljesen szabályos sorokba tett székeken emberek ülnek, lehajtott fejjel, hátrakötött kezekkel. Elborzadtam. Agymososttak voltak, semmire nem emlékeztek és bármit be lehetett volna nekik mesélni, amikor felébredtek. Már nem is emberek voltak.

Újra kirázott a hideg, ezúttal nem az emberek láttán, hanem mert éreztem, hogy valaki a hátamnál van. Gyorsabb kellett volna legyek. Megfordultam, egy magas, laboröltözetes, világosbarna hajú férfi állt előttem. Megragadott a csuklómtól és mielőtt időm lett volna kirántani kezemet az övéből, így szólt:
-Gyere velem, segítek kijutni. Egyedül nem menekülnél meg.
Érdekes módon ezek után a szavak után tényleg biztonságban éreztem magam vele, megnyugodtam.
Leszaladtunk egy hosszú lépcsősoron, kiszöktünk az épület egyik hátsó ablakán, és szaladtunk, magam sem tudtam merre. Csak rá hagyatkoztam tájékozódáskor, bár a helyet én is ismertem. Azt már tudtam, hogy ha megtalálnak kiiktatnak. Nem is tudtam kik, vagy miért kergettek, nem volt időm sem gondolkozni ezen, sem hátrafordulni, hogy kiderítsem. Egy tömbházhoz értünk, ezt, a gyárral ellentétben, viszont ismertem. Itt lakok!
Nem fáradtam el egyáltalán pedig rengeteget szaladtunk, arra viszont képtelennek éreztem magam, hogy egy bizonyos sebességnél gyorsabban szaladjak. Felmentünk a 2. emeletre, és ahogy az emelet folyósójára értem, megláttam, hogy a másik végében fegyveres, fekete katonaruhás férfiak jönnek szembe. Ekkor vált tisztává, hogy a hátamnál is végig hasonló emberek jöttek. Csak balról a harmadik ajtóig kellett elérnünk, és megmenekültünk. Annyira határozott voltam effelöl, hogy szinte fel sem tűnt, hogy felgyorsultam. Legutolsó pillanatban juttunk be a lakásba. Itt már biztonságban voltunk.