Vírus

9. Fejezet: Sebhely

-Miért nincs már meg a sebhely a könyökemen, ami a virtuális világban még ott volt? - tettem fel a kérdést újra, ezúttal teljes magabiztossággal.
   Frank eleinte csak állt szótlanul és bámult rám. Utána a földre nézett és visszafordult a patak fele.
-Ez egy kicsit komplikált... - sóhajtott.
Abban már biztos voltam, hogy nem hallgatnak le, Frank reakciója viszont még ennél is nagyobb félelmet keltett bennem. Eddig az volt a célja, hogy tudassa velem az igazságot, most viszont elakadt a szava. Csak mégtöbb sóhaj után szólalt újra meg:
-Biztos tudni akarod? - kérdezte, még mindig anélkül, hogy rám nézett volna.
-Akarom tudni az igazságot.
Újra szembefordult velem.
-Az igazság az... hogy az emlékeid nem is a tiédek.
A szemembe nézett. Nagyon komoly volt és nem volt biztos, hogy folytatnia kell-e. Próbáltam bátorítani szó nélkül, hogy fejezze be a mondandóját.
-A te emlékeid... legalábbis amiket visszaszereztél eddig, nem a tiédek, hanem Raven Ollyé.
-És akkor én ki vagyok, ha nem Raven Olley?
-Te vagy Raven... mostmár te vagy.
-Hogyhogy mostmár? Eddig ki voltam?
Úgy tűnt Frank nem akar többet megszólalni, végül pedig ennyit mondott:
-Nem... Ezt már nem árulhatom el. Túl veszélyes, ha valaki megtudja, hogy elmondtam... Gyere, menjünk - megfogta a csuklóm és a kocsiáig vezetett. A színházhoz mentünk. Frank vigyázott, hogy mindig tömegben legyünk és nekem ne legyen lehetőségem újra kérdezősködni, a kocsiban pedig könnyedén lehalgathattak, ezért ott nem is mertem. Kíváncsi voltam, de a kíváncsiság nem tudta felülmúlni az elővigyázatosságom.
   Amikor kiszálltunk a kocsiból azt hittem erre a kérdésemre már soha nem kapok választ, de Frank ezt mondta halkan, miközben a labor épülete fele tartottunk:
-Szerezd vissza az emlékeid és megérted. Akkor mindent megértessz.