Vírus

11. Fejezet: Múltszilánkok

   Mi lehet az, amit az ember képes elfelejteni? Helyek? Emberek? Élmények? Érzelmek? Igen, az első háromban biztos vagyok, hiszen velem is megtörtént. De mi van az érzelmekkel? A napsütés vidámabbá tesz, mint ahogy mindenki mást, de az esőben és az éjjel sötétjében is nagyon jól érzem magam. Tudom, hogy más emberek is így vannak, de nem olyan sokan. Így biztos vagyok benne, hogy az, hogy egy helyzet milyen érzelmeket idéz fel valakiben, az csak előző élményeknek köszönhető, az élmények fontos összetevői pedig a helyek és emberek. Tehát vajon tényleg mondhatom azt, hogy elvesztettem az emlékeimet, míg a hozzájuk tartozó érzelmek megmaradtak?

Már megint ostobaságokon agyaltam... Méghogy érzelmek! Akkor az volt a legfontosabb, hogy a tényeket felsorakoztassam és megértsem a múltam, hogy rájöjjek ki is vagyok. Erre fel meg csak Frankre tudtam gondolni. Akárhányszor rá gondoltam zavarba jöttem. Pedig eddig nem volt semmi gond...

Csak egy nappal korábban a hídnál úgy megnézett, minthogyha csodálna engem. Vagy inkább, mintha furának nézne. Az ébredés óta ő volt az egyetlen, akiben bízhattam, még a saját apukámat sem tudtam ebbe a kategóriába sorolni. Na és anyukám? Ő hol van? És benne vajon bízhatnék? Úgy döntöttem meg kell kérdeznem Franktől... Uff... Frank...

Akárhogy zavarban éreztem magam a közelében, csak elmentem emlékezetfrissítésre, és használtam a jelzést, a földre néztem, majd anyukámról kérdeztem. Frank diszkréten a szokásosnál mélyebb levegőt vett, és az általános hazudós hangnemén beszélt, amit már jól ismertem. Ezután tánc és utána zongora, amit már nagyon untam. Ez így egészen estig. Frank nem adott segítséget, hogy melyik könyvet olvassam, így a kíváncsiságtól az összeset átnéztem, ami későig tartott. De még így sem találtam semmit. Következő nap is utaltam az előző kérdésemre, és ismét látszott rajta, hogy értette, de este megint nem találtam semmit a könyvekben. Valószínűleg már ő is megunta a sok kérdést és a titkos leveleket.

Jobban meggondolva, akarok egyáltalán bármit is megtudni az anyukámról? Mi lesz ha benne is ugyanúgy csalódok, mint apukámban?

Fájdalmas volt ez a magány, amiből csak Frank tudott kimenekíteni. Ha ő nem lett volna összetörtem volna a világ súlya alatt. Ez a gyönyörű világ, ami körülöttem van, minden apró csodájával megölt volna, ha nincs Frank.

Meglepően erős érzések ébredtek bennem, amikor az ablakon beszűrődött az esti tücsökzene, melyet a kinti langyos fuvallat kísért. Mintha ringatott volna. Mint... egy hinta. Vagy inkább a hinta. A hosszú padhinta, amin együtt ültünk, apa, én és... anya. És boldogok voltunk. Ez a boldogság mintha nem csak az elmémet, hanem az egész testemet átjárta. Amikor pedig a boldogság összekeveredett az apám iránt érzett jelenlegi érzelmeimmel, borzasztóan el kezdett fájni a fejem. Annyira, hogy az iménti beleélésemre és boldogságomra nem is tudtam már gondolni. Semmire sem tudtam. A lüktetés még azon pillanataiban, amelyekben enyhült pár pillanatig a fájdalom, akkor is pokolban jártam.

Pár perc után kinyitottam a szemem és reggel volt, semmi fájdalom, én pedig félig az ágyon. Valószínűleg elájultam a fájdalomtól. Habár egy nagyon hasznos techikát felfedeztem, amivel elő tudom idézni az emlékeim és amihez csak én kellek, nem kell más segítsége...