Vírus

4. Fejezet: Ember robottestben

Nem tudtam lereagálni a szavait, csak néztem rá.
-Ottó, vedd fel.
-Rendben, doktor úr.
Egy magas, izmos férfi állt elő a tömegből, kissé zavarban, odajött és felemelt a lábamtól és hátamtól fogva.
-A többiek vissza dolgozni! Frank, te gyere velem... Vigyük a tízes szobába.
   A tömeg szétoszlott, csak Ottó állt - a karjai között velem -, apukám és a 23-as. Frank. Jó érzés volt végre megtudni a nevét. Frank. Már kiértünk a folyósóról és egy másik terem fele tartottunk. Ottó elvörösödött.
-Doktor úr, miért mosolyog?
-Mit érez? - kérdezte apukám - Jól van?
-Igen, kissé szédülök még, de már sokkal jobban vagyok. - válaszoltam - De azt nem értem-
-Hallgass... - egy pillanatra megállt és összeráncolta a homlokát - A kérdéseket későbbre tartogassa. Most megkérem maradjon itt.
    Ottó letett egy operációs asztalra, egy rendelőnek tűnő helyen. Mind kimentek hallottam az ajtót kattani, ahogy bezárták. Nem mondtak, nem kötöttek ki semmit nekem, csak sietve otthagytak.
   A terem elég nagy volt, és rideg, semmi családias nem volt benne, csak gépezetek és orvosi eszközök. A szoba másik felében egy íróasztal volt, sok pappírral szanaszét szórva rajta. A falon, fölötte, három fehér polc, könyvekkel és dokumentumokkal. Jobbra, a sarokban, egy kis -szintén fehér - szekrény, az ajtó mellett pedig egy kagyló és tükör volt. Ahogy az asztalon ültem, szemben velem egy hosszú asztalszekrény volt. Igazából, a műszereket kivéve, az egész terem fehér volt.
   Leszálltam az asztalról, hogy körbenézzek. Az íróasztalhoz mentem és az ott levő dokumentumokat kezdtem nézegetni. Nehéz, tudományos szövegek voltak, de amennyire értettem az emberi izmok működését tanulmányozták. Hátrafordultam és az első szembetűnő könyv, amit megláttam, a 'Robotok és emberek teste' című könyv volt. Ekkor jutott eszembe az, amit az események gyors folyásában elfelejtettem: az arcom.
   Odasiettem a szoba túlsó felébe, hogy leellenőrizzem, hogy valóban ugyanúgy nézek-e ki, mint az a robot.
   Nem néztem a tükörbe, lehunytam a szemem, mély lélegzetet vettem, majd szembenéztem önmagammal. De nem én voltam, csak az a robot. Nem lehettem én, nem nézhetek ugyanúgy ki. Pedig az arc a tükörben tökéletesen azonos volt az övével.
   Hihetetlen, lenyűgöző, de egyben ijesztő volt. Hogy lehet az, hogy ugyanolyan arcom legyen, mint egy robotnak? Nem, nem nekem volt olyan arcom mint neki, neki volt olyan, mint nekem. Egyáltalán kinek jut eszébe egy emberi lényről készíteni egy másolatot, akár külsőleg is? És miért tenne ilyent bárki? Az emberek mind egyediek, és ennek így is kell maradnia. A robotokat pedig meg nem arra kellene fejleszteni, hogy egy emberre hasonlítsanak. Különben is, képtelenség olyan robotot készíteni, amelyik rendes emberi érzelmeket és gondolkodást tud szimulálni. Egyszerűen a rendszere összeomlana rövid időn belül, mert az emberi test annyira fejlett, és olyan szerkezeteket tartalmaz, melyeket robotokban nem lehetne rekonstruálni. Emberi lélek, emberi elme, nem létezhet robottestben, erre már a tudósok is rájöttek a többtízéves kutatásaik során. És újra ez a kérdés, hogy miért is akarna valaki egy emberi elmét egy robot testébe tenni? Halhatatlanságért? Vagy hogy kikerülje az élet valós problémáit? Nem tudtam, és egyszerűen képtelen voltam megérteni mindezeket, vagy válaszokat adni a kérdésekre.
-Jól van? Ne sírjon... Ne sírjon, nincs semmi gond. - szólalt meg hirtelen a hátamnál apukám. Észre sem vettem, hogy bejött.
-Csak egyszerűen nem értem ezt az egészet, apa. Képtelen vagyok megérteni, vagy akár emlékezni, hogy miért vagyok itt.
-Gyere csak, ülj szépen le. Nyugodj meg, nincs semmi gond, drágám.
   Ezek a szavak csengtek a fülembe sokáig. Eszembe jutott, hogy pont ezt mondta nekem, amikor kicsi voltam és sírtam. Imádtam ilyenkor hozzábújni. Akkor is ezt tettem. Az ajtóban még legalább három ember állt, de ez igazából akkor nem érdekelt sem engem, sem apukámat. Csak szorosan magához ölelt. Egy adott pillanatban intett az embereknek, akik az ajtóban álltak, ugyanolyan fehér köpenyben, mint ő, és ők egy-egy gyors bólintással el is mentek. Éreztem, hogy minden rendbe fog jönni, nem lesz semmilyen baj.
   Annak a napnak az estéjén kaptam egy szobát, amely tökéletesen megfelelt az ízlésemnek, sőt valószínüleg régebb az én szobám is volt, bár nem emlékeztem rá. Még mindig nem árultak el semmit rólam, vagy a családomról, vagy arról, hogy miért és kik kergettek pár órával korábban, ezért nagyon bizonytalan gondolataim voltak, még mindig nem értettem rengeteg dolgot. Viszont otthon voltam, és ezt éreztem, még akkor is, ha abban a nagy, többemeletes épület belsejében is voltam végig. A hely szűksége nem határozott meg szinte semmit. Úgy éreztem, egyre többet tudok meg a világról, és egyre közelebb jutok a valóság megismeréséhez.