Vírus

7. Fejezet: Titkos levél

   Következő nap próbáltam a gondolataimat és kérdéseimet rendbe rakni. Így az a napom azzal telt el, hogy azokon gondolkodtam, újra meg újra feltettem magamnak a kérdéseket és válszt kerestem rájuk. De képtelen voltam azok után, amiket Frank mondott nekem a virtuális világról. Egyszerűen nem állt össze a kép a fejemben.
   Aznap nem is kérdeztem semmmi olyant Franktől, ami érdekelt. Csak általános kérdéseket tettem fel és azon gondolkoztam, hogy a következőt hogy fogalmazzam meg.
   Még egy nappal később, amikor emlékezetfrissítésre mentem, megkérdeztem Franktől:
-Az álmaimban szoktam érezni egy másik személy jelenlétét, olyan valakiét, aki ott van, hogy segítsen. Miért érezhetem ezt? És hogy kerülhet egy ember az álmaimba?
-Igen, ez gyakran előfordul az álmainkban, hogy azt érezzük, hogy valaki segít nekünk. Ez igazából az önmagunkról alkotott kép tükröződése. Azt jelenti, hogy képes vagy a magad proplémáit megoldani. Ha látod is az illető személyt, akkor a fizikai vonásait értelmezve társíthatod őket a saját személyiségedhez.
   Frank tovább beszélt, én meg kérdéseket tettem fel és így ment ez tovább. A beszélgetés végén Frank azt javasolta, hogy hogyha érdekel az álmaim értelmezése, akkor olvassak az álomszótárból, amit majd estig, míg visszamegyek, eljuttat a szobámba. Megnyugodtam, hogy Frank felismerte a kérdést. Amit nem tudtam, az az volt, hogy vajon értette-e a valódit. De reménykedtem, hogy igen. Ismertem Franket annyira, hogy tudjam, elég okos ahhoz, hogy átlásson a kimondott kérdésen a valósig.
   Azon a napon zongorázás helyett rajzoltam, amit különösen élveztem, viszont, mint rájöttem, semmi tehetségem nem volt hozzá. Gyorsan eltelt a nap, a különböző tevékenységek csak úgy váltották egymást. Jókedvű voltam. Alig vártam, hogy megtudjam miért is volt Frank ott, miért is segített nekem.
   Hamar este lett, és amikor a szobámba mentem a könyv, ,,Álomszótár'', az íróasztalomon feküdt. Mély lélegzetet vettem és kinyitottam a könyvet a 23. oldalra. Az előzőnél sokkal hosszabb levél volt. Ez állt benne:

,,Remélem jól értettem a kérdésed. Tegnap is figyeltem, hogy mikor tetszed fel a valós kérdést, de nem vettem észre egyet sem, ami az lehetett volna. Hogy biztosra tudhassam, hogy melyik kérdésedre kell válaszoljak, emlékezetfrissítésen, miközben felteszed ne rám nézz, hanem a földre.
   De mostmár válaszolnék is. Kezdeném talán azzal, hogy én hogy juttam oda. Abba a virtuális világba igazából tilos lenne embereknek bekerülni, pont azért, amit meséltem neked. Az emberi elmét kiiktatnák és rövidesen azután az ember meghalna. Nekem fel kellett törnöm a rendszert, olyan módon, hogy ne jelezze a jelenlétem, sőt még utána se legyen kimutatható, hogy ott jártam. És mivel sok időmbe telt bejutni észrevétlenül, az emlékezeted egy részét már letöltötték míg kijuttattalak. Ez viszont még nem kellett volna emlékezetkiesést okozzon. De hogy is mertek téged még így is ilyen veszélynek kitenni? Igazából nem volt tervben, hogy te is ebbe a köztes állapotba kerülsz, ebbe a virtuális világba, te az információtöltés után egyből visszakerültél volna a valóságba, mivel a te elméd nem kell összehangolódjon a testeddel, mint a robotoké, mert ez az eredeti tested. A te elméd lett volna az első, amit robotok testébe ültetnek, mert a tied a legalkalmasabb erre a célra.
   Én viszont nem értettem egyet Allan elképzelésével, ezért ébresztettelek fel és segítettem megmenekülni mielőtt még az egész emléked letöltötték volna. Az emlékeid meg kellett volna maradjanak, de mivel megszakadt a folyamat, csak részletekre emlékszel.
   Nagy bűntudatom van, mert meggondolatlanságom miatt eltörlődtek az emlékeid, és ezt mélyen sajnálom, viszont azt tényleg nem hagyhattam, hogy a te elméd mintájára robotokat készítsenek. Vagy, hogy egyáltalán ember elméjű robotokat állítsanak elő.
   Nagyon sajnálom.''

   Összeszorult a szívem. Nem azért, mert csalódtam volna Frankben. Nem, sőt nagyonis örvendtem ennek, és úgy gondoltam az áldozat, hogy én elveszítsem az emlékeim nagy részét teljesen megérte. De ennek örömét, és a hálát, amit Frank iránt éreztem elnyomta egy ennél sokkal erősebb érzés. Nem is csalódás volt, nem is szomorúság és nem is fájdalom, hanem inkább mindhárom egyszerre, egy érzésben. Hogy tudnék bízni a saját apámban, amikor az elmémet robotokhoz akarja felhasználni? Egyáltalán hogy jutott ez eszébe? És miért pont én? De legfőképpen: hogy bízhatnék bárkiben, amikor a saját apámban nem tudok már bízni?

Author's note: Kíváncsi vagyok a kérdéseitekre, vagy elképzeléseitekre a történet kapcsán. Múltról, jelenről, jövőről egyaránt lehet kérdésetek, mert egyikről sem tudunk olyan sokmindent. Vagy ha akár van egy elképzelésetek, hogy mi történhetett, vagy mi fog történni, itt az alkalom, hogy bátran mondjátok :)
Kíváncsi vagyok ti hogy látjátok Raven helyzetét.