Vírus

3. Fejezet: Valóság

    Pillantottam egyet, és egy teljesen más helyen találtam magam. Egy labor lehetett talán. Én egy kapszulában álltam és drótok, vagy csövek voltak a testemhez illesztve, mint a korházban az egyes betegeknél. A helyiség egyik falán hatalmas üvegablak volt, pont jobbra tőlem, azon keresztül mindent lehetett látni, ami a túlsó teremben zajlik. Jelenleg egy fehér hajú férfi ült háttal nekem és egy embermagasságú bábút mozgatott, ami annyira valósághű volt, hogy ha nem lett volna olyan robotos mozgása, azt hittem volna, hogy csak egy egyszerű nő. Ezt a helyet, az eddigiekkel ellentétben nem ismertem, soha életemben nem jártam itt, nem láttam ezeket a gépezeteket, vagy a mellette levő szobát sem, kivéve egyetlen egy elemet, egy valami volt ismerős. Pontosabban egyvalaki, az egyetlen személy aki látható volt onnan ahol én álltam: az apukám. Nem voltak emlékeim vele, nem tudtam elképzelni sem akkor, hogy szemből hogy nézhet ki, de tudtam milyen ember, és főként tisztában voltam vele, hogy ő az apukám, pedig még az arcát sem láttam. Egyessével letépegettem a drótokat, meg a csöveket magamról, majd kiléptem a kapszulából. Amint a teljes testemmel kiértem összeestem.
   A gravitációnak itt sokkal nagyobb ereje volt. Akkor hol lehetek? És mire állított rá a 23-as? Teleportra?
   Kezdett fájni a helye a sok csőnek, ami a bőröm alá volt beszúrva. A túlsó teremben egy naptár volt, és miután kitisztult a látásom, észrevettem, hogy 2043-at ír rajta, és márciusra van kinyitva. Mintha én is úgy emlékeztem, hogy március van. A földön ülve megláttam a jobb lábam hajlatánál az anyajegyet, amit a 23-as is mondtott korábban, ezután a karomat tekertem, hogy megnézzem a sebhelyet is. De már nem volt ott...
   A sebhelyem eltűnt. Az a sebhely, ami pár perccel azelőtt ott volt, eltűnt és semmi nyomot nem hagyott maga után, minthogyha soha nem is létezett volna. Felnéztem újra apukámra, de nem vett észre, még mindig háttal ült, és látszólag nagyon belemerült a munkájába. Igen, ahogy a 23-as is mondta: cyborgfejlesztő volt!
   Feltápászkodtam a földről. Teljesen más ruhák voltak rajtam. Habár ez volt a legkevésbé meglepő dolog. Elindultam az ajtó felé, nehézkes léptekkel. Ahogy egy számítógép mellett haladtam el láttam, hogy a képernyőjén annak a robotnak az arcképe volt, amelyikkel a túlsó teremben kísérletezett apukám. Amikor kiléptem az ajtón még egy utolsó pillantást vettem rá, de ő még mindig nem vett észre.
   Amikor kimentem egy zöld falú, hosszú folyósón voltam. A mosdót kerestem, mert nagyon rosszul éreztem magam. A folyósó végén, balról találtam. Bementem, megmostam az arcom, megvizeztem a tarkóm meg a csuklóm, mert ilyenkor ez segített a legjobban. Felemeltem az arcom a kagylótól. Megijedtem attól, amit látok, borzasztóan megijedtem, hátraléptem és elestem.
   A tükörben a robotnővolt a túlsó teremből, ugyanaz a nő, akinek az arcát a képernyőn láttam. Elborzadtam. Felálltam volna, hogy még egyszer megnézzem, hogy valóban úgy nézek-e ki, de már nem volt rá energiám. Amikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy igazából már fogalmam sem volt hogy nézek ki. Nem tudtam önmagamról, hogy ki vagyok és ez eddig fel sem tűnt, mert arra koncentráltam, hogy kiderítsem milyen a körülöttem levő világ.

   Mire a gondolataim végre annyira lecsendesettek, hogy észrevegyem mi folyik körülöttem, akkorra a mosdó ajtajában állt apukám, mögötte meg néhány más ember.
   Ott volt a 23-as is! Kinyitottam a szájam, hogy megszólítsam, de a tekintetéből rájöttem, hogy jobb lenne, ha egyelőre hallgatnék, és hogy senki nem szabadna tudja, hogy ismerem. A reakciómat látva apukám hátrafordult, ránézett, majd újra hozzám fordult:
-Álljon fel. Jól van?
Úgy szólt hozzám, mintha nem is a lánya lennék. Habár hangjában érződött egy apró remegés, amit csakis az érzelmek okozhatnak. De mégis... Lemagázott!